9. fejezet

Sziasztok! Sajna a szünetben sem volt annyi időm, mint amennyit akartam, de azért hoztam egy fejezetecskét, bár nem lett olyan hosszú, mint eddig, de legalább van :D 

Tehát jó olvasást kívánok, szavazzatok, iratkozzatok fel és osszatok meg, kommenteljetek, pipáljatok! ;) 

            – B-biztos vagy te ebben? – vonta fel kérdőn kissé arrogáns szemöldökét Roald.

            – Persze, miért ne lennék az? Muszáj a túlvilágra jutnom, s beszélnem a Szolgával. Astel érdekében – szavalta Diotyr, miközben a herceg szobája falán lógó festményeket szemlélte és néha nagyot harapott a kezében lévő almából.

            A trónörökös zavartan pislogott a markában szorongatott tőrre, amit pár perce a háború istene adott a kezébe.

            –Nekem mit kéne tennem?

            – Csak szúrni.

            – De ez nem túl veszélyes?

            Diotyr elnevette magát.

            – Ugyan kérlek! – legyintett.

            Teljes nyugodtság sugárzott tekintetéből, holott maga sem volt biztos abban, hogy a módszer, amit kieszelt, működni fog. Még egyszer sem próbált meghalni, nem hitte, hogy egyáltalán képes lenne rá, hisz ő halhatatlan. Azonban a szemén átívelő heg egyre inkább ez ellen a tény ellen szólt.

            – Honnan a pajzs? – pillantott az égi lábánál heverő, aranyosan megcsillanó fémre Roald, amiről tudta, hogy Evriel, a szerelem istennőjének bűvös eszköze.

            – Kölcsönvettem.

            – Nem gondolod, hogy rossz ötlet újra magunkra haragítani az úrnőt?

8. fejezet

Na ja... :D nem sokkal dél után meg is érkezett az a fejezet :D 

Ezúttal korrektor közreműködése nélkül, tehát, most extra fontos, hogy szerintetek milyen lett! :) Van olyan jó minőségű, mint az eddigiek? Mondjátok meg ti! :) Hagyjatok magatok után nyomot, iratkozzatok fel és csatlakozzatok az oldalhoz! :)

Mindenkinek jó olvasást kívánok, remélem elnyeri a tetszéseteket ;)

            – Már nem emlékszel, hogy régebben is mennyire felizgatott minket, amikor ellenségek voltunk? – búgott a nő lágy hangja, mindeközben formás ajkaiba harapott és végigsimított a férfi erős karján, aki rögtön hátrált egy lépést. – Hát nem veszed észre, mennyire szeretlek?

            Diotyr piszkos zöld szemei remegve bámultak az erotikát sugárzó, szőke szépségre. Igazán meglepte a nő kijelentése.

            – Evriel, mi sosem szerettük egymást – suttogta halkan és lassan.

            – Dehogynem. Csak sosem mondtuk ki – közeledett ismét az istennő társa felé, de az nem engedte magához.

            – Fejezd ezt be! Eltöltöttünk pár éjszakát együtt, mint ahogy minden más istennel is eltöltöttél. Üldözd őket a szerelmeddel, ne engem!

            – De nekem te kellesz – hebegte Evriel kétségbeesetten.

            – Nekem viszont te nem kellesz. Avery-t szeretem, és, ha nem adod őt vissza épségben, azt sosem bocsájtom meg neked – szavalta a férfi hidegen.

            Valójában ez a vita az égiek körében felettébb feleslegesnek és nevetségesnek bizonyult. Egy halandón civódtak, akinek az élete csupán egy szempillantás az övékhez képest, így Avery vőlegénye hogy is haragudhatott volna örökké Evrielre? Talán az emberek között működhet ez, de az istenek szíve túlontúl sokáig dobog ahhoz, hogy az örökké szót a valós értelmében használhassák…

            A szerelem istennője, a szépséges Evriel kiábrándultan nézett körbe a halványsárga szobában. Ő mindig is úgy érezte, hogy Diotyrral jóval több van köztük, mint egyszerű testiség, de most csalódnia kellett. A legironikusabb az volt, hogy míg ő uralkodott a szerelem fölött, valójában az igazi, mindent elsöprő romantikus beteljesedést még sosem élte át. Egész életében kétségbeesetten kereste az érzést, így minden férfit behálózott, hátha nála megleli majd. S meg is találta a farkasszemű képében, akiről viszont most úgy tűnt, hogy nem kíván vele lenni.    

            Az első melankolikus hullám után a nő teste fölött a harag kezdett eluralkodni. Ette belülről a sárga irigység, s a szája véletlenül eleresztette azt a dolgot, ami hat éve csakis az ő titka volt.

7. fejezet

Hello! :) Ismét új fejezet :3 Kicsit betekinthetünk a múltba, és véleményem szerint (pedig nem sokszor mondok ilyet a saját írásomról, de) egész izgalmas lett :3 a következő fejezetről meg ne is beszéljünk ;)

Továbbá, ahogy néztem, a csoport ötlete annyira nem vált be, tehát váltottam a lájkolható oldalra, hátha azt jobbnak gondoljátok. Szerintem is jobb lesz így :) 

Jó olvasást kívánok mindenkinek ;) - hagyjatok magatok után nyomot ;)

UI.: BOCSÁNAT, NEM TUDOM, MI TÖRTÉNT, MÁR TEGNAP KITETTEM A FEJEZETET, DE A BLOGSPOT FELLÁZADT o.O

            Bregor a történtek után álmatlanul járta szeretett vára sötét folyosóit. Leánya eltűnése mélységesen megviselte öreg elméjét. Boldogan emlékezett vissza azokra az időkre, amikor még csak lovagként tartották számon, s nem kellett neki minden nap a királyok nehéz helyzetét megélnie. Akkoriban még a harcos életmódot is túlontúl problémásnak találta, de Nesiril birodalommá alakulása megcáfolta benne mindezt. Hiányzott neki a fiatalsága, a gondtalansága, a szabadsága, leánya és felesége, de most mindennél jobban régi barátja, Desiralis aranykorát okozó uralkodója, Hector távolléte kínozta leginkább.

            Mint az ilyesfajta álmatlan éjjeleken általában, a szíve most is a melankóliába merülő festménycsarnok felé húzta. Lassú, puha léptek halk neszeit nyelték magukba a festővásznak. Bregor mindegyikre vetett néhány pillantást fáradt, jégkék szemeivel, de céltudatosan csakis egyet keresett, ami ezúttal nem megboldogult felesége portréját jelentette.

6. fejezet

Üdvözlök mindenkit ismét az Északi szél blogján :3 egy hét kihagyás után megérkezett az újdonsült fejezet, remélem ez is tetszeni fog nektek :) 

Mint ahogy az elmúlt napokban láthattátok, rendeztem egy közvélemény kutatást, és, hát... elég vegyes visszajelzéseket kaptam, de mivel még így is több volt az, aki pártolta az ötletet (igaz nem sokkal), ezért megcsináltam a csoportot, amit az alábbi linken értek el: Csoport

É.Sz.O.K.-nak neveztem el, ez az Északi szél- Olvasói közösségre utal, de szerintem nagyon jól megy a címhez is :DD 

Tehát aki szeretne, az csatlakozzon bátran. Több infó és érdekesség is ki fog kerülni, de ha nem szeretnétek részt venni a társasági életben, de szeretnétek mutatni, hogy támogatjátok a munkám, akkor is klikkeljetek, mert nagyon jól esne! :) 

Tehát: új fejezet, véleményezzétek és csatlakozzatok a csoportba ;)

Jó olvasást!

            Úgy tartják, hogy Diotyr, a háború istenének keze még sosem remegett meg egy szempillantásra sem. Döntéseiben nem kételkedik, nem vonja vissza őket, s magabiztosan hajtja végre akaratát, legfőképp akkor, amikor ember nehézségű pallosával kell lesújtania a csatában. Rendkívüli ereje és hősiessége előtt pedig rengeteg halandó hajtott fejet, így nem véletlen, hogy a háború, a megfontoltság és a férfiasság istenének szerte az egész világon emeltek szentélyeket, s áldozatok tucatjait nyújtották oda neki nap, mint nap, ami minden alkalommal egyre erősebbé tette Waldros kiváltságos gyermekét. Hiába, ki az, aki ne akarna győztes háborúba vonulni?

5. fejezet

Üdv ismét itt :) Hát... új fejezet, valaki megint meghal, szóval csak a szokásos :D 

Mint láthatjátok, lett egy eszméletlenül csodás új design a blogon, amit az egyik hűséges olvasóm, Samantha Row csinált, és ezúton szeretném neki ajánlani az eddigi leghosszabb Északi szél fejezetet! Köszönöm szépen Sam, imádom az új kinézetet ;)

Jó olvasást kívánok mindenkinek! :) 

UI.: nekiláttam új karakterrajzoknak, remélem tetszenek :D

            Avery kisasszony álmosan bámulta a csukott ablakot, miközben sülttojásból és aszalt gyümölcsökből álló reggelijét fogyasztotta a hálóhelyiségében. Azóta, amióta hazatért, még egyetlen egyszer sem étkezett együtt a családjával, pedig lassacskán egy hónapja annak, hogy ismét a vár falai között élt. És majdhogynem már annak is két hete, hogy Dio herceg ismeretlen okokból kifolyólag elhagyta az Evinrudok köreit, a leány viszont nem is sejtette, hogy miért csinálhatta ezt.

            Úgy gondolta, lehet, hogy befejezte diplomáciai túráját Nesirilben, de pontos indokot nem tudott. Akárhányszor puhatolózott apjánál, vagy testvérénél, azok mindig jobbnak látták kerülni a témát, mintha titkolni akarnának valamit. Így a hercegnő csak annyit látott, hogy Hydopten trónörököse elment, s nem búcsúzott el tőle. Avery pedig biztos volt benne, hogy a férfi még csak nem is sejtette, mennyire megkedvelte őt, amióta megismerte. Mindannyiszor, amikor megpillantotta, nem tudta levenni róla perzselően sárga tekintetét, mindig megcsodálta a herceg izmos testét, férfias vonásait és piszkos zöld szemeit, sőt, amióta megjelent az arcán a heg, csak még inkább tetszett neki. Viszont ennek vége szakadt, s minden bizonnyal nem fogja többé látni Dio-t.

            Amúgy is csacsiság abban hinnem, hogy feleségül kért volna…– elmélkedett magában a szépség egy óriási sóhajtás közepette, majd félretolta a tányért, s az ablakhoz sétált, és kinyitotta azt. Lábait kilógatva helyezkedett el a párkányon, kibámult a legmagasabb toronyból. Tündéri arcán jegesen simított végig a reggeli szél, gyengéden lebegtette meg tüzes tincseit és bordó hálóingjét, a távolból úgy tűnhetett, mintha egy csodás lobogó táncolt volna a szellőben.

4. fejezet

Hello ismét minden kedves idetévedőnek! :) Itt a negyedik fejezet! ;) Remélem tetszeni fog! Ha igen, vagy, ha nem, azt is jelezd mindenképp odalent! :) De, ha nem szeretnél lemaradni semmiről, akkor iratkozz fel, igazán jól esne a támogatás :) 

És még a Karakterrajzok oldal is bővült ;) 

Jó olvasást kívánok ;) 

UI.: természetesen a történetből lesznek még idézetes képek, de ha kitenném most, ami kész van, akkor lelőnék egy nagy spoilert, úgyhogy úgy döntöttem, hogy most ilyet kaptok :) szerintem nagyon Diotyr-os ;) 

            A dohos, hideg, ablaktalan helyiség plafonjáról szinte fülsüketítő csobbanással értek földet az oda beszivárgó talajvíz cseppjei. Ez a folyamat oly régóta tartott, hogy az idő folyamán a folyadék mélyedést hasított a padlóként szolgáló kövekbe. Ez nagy hasznára vált a várbörtönben raboskodóknak, de ebben az esetben feleslegesnek bizonyult. A hárpia ugyan már felébredt abból az öntudatlanságból, amit a háború istene okozott neki, viszont hiába vágyott oltani szomját, karjai és lábai is mind láncba voltak verve, amit a falba erősített vaskarikába fűztek bele. Így akárhányszor próbált a víz felé közeledni, kötelékei annyiszor rántották vissza hatalmas zajt csapva, ő pedig visszaesett a földre. Szándékát pedig csak a szüntelenül rángatózó, ráncosra aszott ajkak mutatták.

            Nem tudhatta, mikor került ide, de amikor éles hallását a vesztőhely felőli sugdolózás ütötte meg, megértette, hogy csupán pár óra telhetett el az akasztása óta. Ezután három férfi nehéz lépte vegyült a láncok csörgésébe, a halálmondó pedig azonnal visszaöltötte emberien ártatlan, szőke hajú alakját, hogy minél inkább megnehezítse az uralkodócsaládnak a vallatás folyamatát. Ugyan kivégezni könnyűszerrel kivégezték volna, de fiatal nőket kínozni, az már teljesen más.

3. fejezet

Dobpergést kérek! Meggyógyultam, és istennek hála a 10 percenként elszálló netem most épp jó lelki erőnek örvend, így meg tudtam hozni a következő fejezetet! :D Nagy kő esett le a szívemről... remélem tetszeni fog nektek :) Ebben a fejezetben megismerhetitek az általam kitalált mitológiát, amit nem kis munka volt összehozni, de végül sikerült :D Igyekeztem, hogy ne legyen unalmas, nem tudom, hogy, hogy sikerült, ezért kérlek titeket, hagyjatok nyomot magatok után, és véleményezzétek a dolgot, hisz ezt a történetet nem magamnak, hanem nektek írom első sorban :) A mitológiát előbb vagy utóbb muszáj lett volna beleírnom a dolgokba, különben jó nagy érthetetlenség sült volna ki :D 

És nagyon szeretném megköszönni a 13 feliratkozómnak, hogy vannak, remélem egyre többen lesztek! :) Továbbá a kedves kritikaíróknak, akik mindig megmelengetik a szívem, és azoknak is, akik pipát nyomnak, de nem feledkezem el azokról sem, akik csak a háttérből olvassák a történetem! Mindenkinek köszönöm :) 

Tehát: Északi szél, 3. fejezet! Jó szórakozást! :) 

             A mítosz szerint kezdetben nem volt más, csakis a fénylő csillagok a fekete égbolton. Az égitestek megszülettek, majd szép sorban elhaláloztak, helyüket pedig újak vették át, de az összes igyekezett élete során egy köré gyülekezni. Ez bizonyult a leghatalmasabbnak, s legerősebbnek mindközül, ami akkora hatalommal bírt, hogy az ereje a többiekre is jótékony hatással volt, szinte végtelen életet biztosított nekik.

            Ha az emberek hihetnek a vallások alapjául szolgáló hihetetlen történetekben, akkor bizton állíthatjuk, hogy valamikor a végtelen idő folyásában, amikor még nem létezett senki, aki feljegyezhetné a történteket, élt egy vén, magányos csillag, Waldros, akinek élete már leágazóban volt. Egyre búsabb, komorabb és gorombább lett az elmúlás közeledtével, mivel régi ismerősei mind sorra fordultak el tőle, magára hagyva őt, s csak azzal foglalkoztak, hogy a főcsillag jótékony közelségét élvezhessék, ezzel egyre távolabb és távolabb sodorva az öreg égitestet, akinek hátralévő ideje ezáltal csak még gyorsabban fogyatkozott. Végül aztán elérkezett az utolsó út. Waldros teste megingott a fekete végtelenségben, megremegett, s már nem tudta tovább tartani terhelő súlyát, így nem is küzdött tovább. Elengedte magát, s hatalmas sebességgel zuhant. Elszáguldott régi barátai között, akik mind elfordultak, hogy ne kelljen végignézniük a csúfos haláltusát. Azonban egy dologgal senki sem számolt.