9. fejezet

Sziasztok! Sajna a szünetben sem volt annyi időm, mint amennyit akartam, de azért hoztam egy fejezetecskét, bár nem lett olyan hosszú, mint eddig, de legalább van :D 

Tehát jó olvasást kívánok, szavazzatok, iratkozzatok fel és osszatok meg, kommenteljetek, pipáljatok! ;) 

            – B-biztos vagy te ebben? – vonta fel kérdőn kissé arrogáns szemöldökét Roald.

            – Persze, miért ne lennék az? Muszáj a túlvilágra jutnom, s beszélnem a Szolgával. Astel érdekében – szavalta Diotyr, miközben a herceg szobája falán lógó festményeket szemlélte és néha nagyot harapott a kezében lévő almából.

            A trónörökös zavartan pislogott a markában szorongatott tőrre, amit pár perce a háború istene adott a kezébe.

            –Nekem mit kéne tennem?

            – Csak szúrni.

            – De ez nem túl veszélyes?

            Diotyr elnevette magát.

            – Ugyan kérlek! – legyintett.

            Teljes nyugodtság sugárzott tekintetéből, holott maga sem volt biztos abban, hogy a módszer, amit kieszelt, működni fog. Még egyszer sem próbált meghalni, nem hitte, hogy egyáltalán képes lenne rá, hisz ő halhatatlan. Azonban a szemén átívelő heg egyre inkább ez ellen a tény ellen szólt.

            – Honnan a pajzs? – pillantott az égi lábánál heverő, aranyosan megcsillanó fémre Roald, amiről tudta, hogy Evriel, a szerelem istennőjének bűvös eszköze.

            – Kölcsönvettem.

            – Nem gondolod, hogy rossz ötlet újra magunkra haragítani az úrnőt?

            Az égi szórakozottan vigyorodott el. A támadásnak már mintegy öt napja, azóta szépen haladtak a munkálatok, Nesiril fővárosa szebb lesz, mint azelőtt. Aggodalom pedig egyáltalán nem nyomasztotta belülről, hisz tisztában volt vele, hogy egy halandó sosem lesz képes megérteni az istenek között fennálló érzékeny viszonyt. Ugyan Evriel nem is olyan rég a gyűlölettől elvakultan több tucat emberáldozatot szedett, de annak már vége, s a farkasszemű bizton tudta, hogy azóta megbékélt, sőt, bánja is kissé a dolgot. Így amikor érzékelte, amint a szerelem úrnője elhagyta Desiralis védelmi falait ismeretlen okokból, ő utána eredt, és az éjszaka leple alatt elcsente tőle a varázserejű pajzsot, amely képes semmissé tenni az istenek erejét, s egy kis időre így ők maguk is halandóvá válhatnak.

            – Nem lesz gond – vonta meg vállát. – De sietnünk kell, hogy működjön a tervem. Ha észreveszi, hogy eltűnt, azonnal tudni fogja, hogy én csentem el, s akkor idejön és visszaveszi, amitől én visszatérek. Szóval nincs végtelen időnk.

            – Tehát, akkor most le kéne, hogy szúrjalak?

            – Igen – bólintott a piszkosszőke férfi.

            – Nem versz át? – pislogott gyanakvóan az Evinrud. – Most akkor valóban emberré lettél?

            – Ha nem, akkor észrevesszük.

            – És, ha Evriel nem jön a pajzsért?

            – Akkor el kell vinned minél messzebbre a közelemből, különben a lelkem a Túlvilágon ragad.

            – Ennyire bízol bennem? – lepődött meg őszintén a herceg, s tekintetével a kandallóban lobogó lángnyelvekre meredt, amiknek színe két kedvenc kistestvérére emlékeztette őt. – Nem tudom, Diotyr. Nem tudom, hogy meg akarom-e ezt tenni…

            – Hisz gyilkoltál már. Nem is egyszer.

            – De az más. Te a sógorom leszel, ráadásul te vagy a háború istene…

            – Most legalább kitöltheted rajtam a dühödet – tárta szét erős karjait a férfi, izmain megfeszült a sötétkék ingje ujja.

            – Jelen pillanatban nem érzek irántad gyűlöletet.

            Erre jóízű nevetés töltötte be a tágas hálóhelyiséget, ahol még mindig, mintha kitörölhetetlen lenne, ott terjengett a különleges örömlány émelyítően édes illata.

            – Ez is ritka! – mondta, és közelebb lépett a bivalytestű Evinrudhoz, s a fülébe suttogott. – Tegnap éjjel széttártam a húgod kecses lábacskáit, majd…

            Nem tudott szólni többet. A fagyos acélpenge úgy talált utat magának a szívéhez, mint ahogy a hasadékokban a jéggé dermedt víz mállasztja szét maga körül a sziklát. Pontos, egyenes vágás érte őt, aminek nyomán kiserkent a sosem látott vére.

            Döbbenten pislogott párat Roaldra, aki kifejezéstelenül bámult rá vissza. Ajkai szétnyíltak, de hallgattak, bennük akadt a szó. Olyan fájdalom harapódzott szét mindeddig sértetlen testében, amilyet idegszálai még sosem tapasztaltak. Érezte, amint elszáll belőle az élet. Komótosan, lassan gyengült a lelke, mígnem csak a saját szívverését hallotta, végül már azt sem. Pillái lecsukódtak, izmai elernyedtek, de még mielőtt összeeshetett volna, a herceg egy ügyes mozdulattal elkapta, s az isten immáron élettelenül, véresen lógott karjai közt, akár egy rongybaba.

            Gondolta, hogy az ágyára fekteti, amíg csak kell, amikor hirtelen kopogás hallatszott az ajtó felől.

            – Roald? – csengett odakintről húgocskája kedves hangja. – Bemehetek?

~*~

            A szemek nehezen nyíltak ki, mint amikor egy alkoholtól mámoros éjszaka után ébred fel az ember fia az ablakon át beszűrődő hajnali fénysugarakra. A farkasszemű a fejéhez kapott, morogva ült fel fektéből, s fülébe azonnal beszűrődtek a keserű, nyögvenyelős hangok, amik körüllepték őt. Ezek szerint a terv működött.

            Egy nedves, barna szikla mögött találta magát a félhomályban. Felnézett, az eget sötéten gomolygó, fekete felhők lepték el, csupán egyetlen fényforrás csillogott a legtetején, amely oly aprónak, s olyan reménytelenül reménytelinek látszott.

            – A Kapu – suttogtak a szavak Diotyr ajkain, ahogy fejét felbiccentve bámulta az egyetlen kijáratot, ami a Túlvilág Szolgájának hibája nyomán született, amikor elsüllyesztette Waldros legkedvesebb hegycsúcsát. – Ez hihetetlen.

            Kilépett a barna szikla mögül, és megpillantotta a végtelen kígyóként sorakozó, rimánkodó lelkeket. Tekintetével végigkövette a végeláthatatlan tömeget, mígnem szeme elé tárult mindaz, ami az isteneknek átléphetetlen. Egy óriás, rozsdás vasból és acélból épített toronymagas kapu, amit az izzó fájdalom és gyűlölet az illesztések és szegecsek mentén olyannyira áthatott, hogy az apró repedések narancssárgás fényben világítottak, akár a fortyogó láva a félig megkövült kőzet alatt. A vasba olvadva két acélból kovácsolt, mesterien megformált, élettelen őr állt, s a halottak csak sírtak, átgázoltak egymáson, amikor csak bírtak, mit sem ügyelve a náluk sokkal kisebb termetű gyermekekre és csecsemőkre. Ugyan már nem halhattak meg még egyszer, de érzékszerveik élessége mit sem csökkent.

            A levegő sűrű volt, fojtogató, füstszagú, s valójában nem is hasonlított levegőre. Mart, csípett. A vízbefúltak érezhetnek ilyesmit, amikor a folyadék a tüdejükbe áramlik.

            Azonban valójában egyikőjük sem tudta, hol is vannak igazából, csupán azt érezték, hogy valami nincs rendben. Voltak olyanok, akiket olyannyira megzavart ez az állapot, hogy csúszva-mászva kúsztak a lábak között, amik vagy kikerülték őket, vagy rájuk tapostak. Egy ilyen férfi, aki jócskán a fiatalsága végén járt, már ősz hajszálak is vegyültek szőkés tincseibe, nyögve, hörögve közeledett az égi felé, aki még mindig elképedve bámulta a fajtájának oly felfoghatatlan és kísérteties helységet, amit eddig csak elképzelni tudott. Waldros, a főisten sosem engedte társainak, hogy megtekintsék a halandók vesztőkútját, de, ha még lett is volna engedélyük, sem léphettek volna be ide. A Túlvilág Szolgája olyannyira gyűlölte az isteneket, amiért elfordultak tőle, hogy előttük szigorúan zárva tartotta az átjárót. Diotyr pontosan tudta, hogy Herikles fel fogja őt ismerni, de reménykedett benne, hogy mégis szót tud majd érteni vele.

            A férfi szájtátva haladt előre a halottak között. Akadtak olyanok, akik a nagy várakozás végett már nem bírtak két lábon állni, így az éles kavicsokra ülve várták sorsukat üveges tekintettel, mit sem törődve a húsukba vájó fájdalommal. Az isten jobbnak látta nem hozzájuk szólni, de amikor egy nagyobbacska sziklán pihengető katonát pillantott meg, nem bírt tovább ellenállni. Azonnal felismerte őt, holott arcát az égési sérülések miatt nem látta anno, de a páncélján csillogó aprócska hajóról, ami az Evinrudok jelképe, azonnal az eszébe ötlött a lovag, akinek vérét nem is oly rég ontotta ki. Azonban most már nem volt rajta sérülés, férfias vonásai büszkén tükrözték harcias dicsőségét. Vállig érő hullámos, fekete haja, s mogyoróbarna szemei az itt lévőknél kissé nyugodtabb kisugárzást adtak neki.

            Az égi nem tudta, miként szólíthatná meg a katonát, ezért némán a bámészkodó elé állt, s farkasszemet nézett vele.

            – Diotyr uram? – lepődött meg habozás nélkül a lovag, s azon nyomban fel is pattant.

            – Akkor nem tévesztettelek össze mással, igaz?

            – Nem. Én vagyok, akit kérésre kivégzett – mosolyodott el kesernyésen.

            – Örvendek ismét, Valerius – nyújtotta erős kezeit kézfogásra a halhatatlan halott.

            A férfi őszinte meglepetéssel viszonozta az üdvözlést.

            – Honnan tudja a nevem?

            – Megízleltem a véred, így megismertelek. Bennem van a lelked egy része – mosolyodott el Diotyr.

            – Köszönöm – hálálkodott görbe orra alatt somolyogva Valerius.

            A farkasszemű nagyot sóhajtva telepedett le a sziklára, ahol eddig a másik férfi ült, az pedig készségesen visszahelyezkedett mellé.

            – Mi történt önnel? Mit keres itt egy isten?

            – Hosszú történet… minden bizonnyal áruló van a falak között.

            – Miből gondolja?

            – Ismered Astelt?

            – A hadvezér gyermekét? Természetesen. Ugye nem gondolja, hogy ő?...

            Diotyr bólintott.

            – Éreztem, amint meghal, s most mégis életben van. Ez csupán két módon lehetséges. Vagy Wladros hozta vissza, amit kétlek, mivel őt vajmi kevéssé érdekli a halandók halála. A másik eshetőség, hogy a Túlvilág Szolgája vette oltalma alá, ez azonban szörnyű következményekkel járhat…

            – Miért állna ez érdekében?

            – Úgy gondolom, hogy Roald miatt.

            – Miért?

            – Roald szíve hősies, erős és tiszta. Ha Herikles magáénak tudhatná a lelkét, az hatalmas erővel ruházná fel a Túlvilágot… ezzel akár vissza is térhetne az istenek sorai közé…

            – A herceg valóban ilyen hatalmas dolgokra lenne képes?

            – Ő kivételes ember – válaszolta Diotyr, majd kissé aggodalmas csend telepedett a két férfira. – Te tudod, hogy halott vagy. A többiek is tisztában vannak vele? – törte meg a hallgatást.

            – Néhányan – mélázott el Valerius.

            – Azt, hogy mi folyik idelent, még mi, istenek se tudjuk biztosan… mikor jutunk be? – mutatott az izzó kapura az égi.

            – Nem tudom. Naponta kétszer végigjár egy alak a fal legtetején, s végignéz a tömegen.

            – Be kell jutnom – töprengett Diotyr.

            Piszkos zöld íriszei folyton csak azt az óriási, rozsdás vasajtót bámulták, mintha csak ezzel akarná kicsalogatni magát a végzetet.

            Ebben a pillanatban megremegett a föld, hangosan morajlott és dübögött, a kövek összekoccantak miatta, akárcsak a lelkek térdei. Az ajtó szárnyai kinyíltak, ezzel egyszerre elhallgatott minden. Megszűnt a morajlás, amivel együtt a siránkozó ajkak is elcsendesedtek.

            A rozsdás acélról lelépett az a két hatalmas testű szobor, amelyeket Diotyr olyannyira megcsodált az imént. Fémes testükkel csikorogva haladtak előre katonásan, szaggatott mozdulatokkal, majd amikor eltávolodtak, hatalmas bárdjaikat a földhöz csapták, és védelmi pozíciót vettek fel.

            – Ők az őrök – hitetlenkedett az isten. – Keringtek legendák arról, hogy Herikles a maradék erejével képes volt legyőzhetetlen harcosokat teremteni, de eddig ezt nem voltam képes elhinni – töprengett a férfi, miközben felállt, s közeledni kezdett a bejárat felé.

            Odabent egymást követően léptek elő végeláthatatlan sorban a fémőrök, amit mindenki döbbenettel és egyúttal félelemmel feltelve nézett végig, még a háború ura is azon kapta magát, hogy furcsa érzések költöznek elméjébe, de mindezt könnyedén csak az ereje elvesztésének tudta be. Amikor megszűnt a csikorgás, s a páncélosok felállása is véget ért, lassan a távolból visszhangos léptekre figyeltek fel a halottak. A sűrű füsttől és ködtől ugyan csak nagy soká vehették észre, hogy ki is közelgett feléjük.

            Egy selymes arcú, tizenéves fiú bukkant elő a homályból, testén bíborvörös köpeny lengett, seszínű haját türelmetlenül tűrte füle mögé, s vékonyka ajkain ártatlan, mégis vérszomjas mosoly húzódott.

            – Ki ez a gyermek? – csodálkozott Valerius.

            – Ő a Túlvilág Szolgája, lovag – mondta Diotyr, s előre lépett néhány tétova lépést, de olyannyira, hogy még sosem látott társa észrevegye, nem mert közeledni.

            Herikles pontosan a két legelöl posztoló fémharcos között állt meg, csontos kezeit a magasba emelte, amire mindenki egy csapásra már az uralkodót látta benne, s nem a végzetet.

            – Megboldogultak! – szólalt fel. A fiú hangja úgy csengett, mintha szavaival egyszerre két ember emelte volna meg nyelvét. Egy gyermek, s egy mennydörgés hangú bölcs király, de szürke szemei nyugtatólag hatottak az összegyűltekre. – Nagyon sajnálom, hogy ily sokáig kellett idekint várakoznotok, de az elmúlt pár napban csekély volt az elhullottak száma, a kaput pedig csak akkor nyithatom ki, amikor kellő mennyiségű áldozat összegyűlt. De mindennek vége! Kérek mindenkit, nyugodjatok meg, s kövessétek a harcosaim által kijelölt útvonalat, ami egészen a palotám nagyterméig vezet majd el titeket – tárta szét karjait beeső mellkasa előtt, odébb állt az útból, s egy kedélyes mosollyal a sima arcán bemenetelt engedett a mit sem sejtőknek.

            S azok, mint az engedelmes birkanyáj, szó nélkül haladtak előre.

            – Mi is menjünk? – szegezte az istennek a kérdést Valerius.

            – Úgy látnám jónak. De ne dőlj be a kölyök mézes szavainak! – dörmögte az sokat sejtetően, s felzárkóztak a sor végére.

            Legelöl hirtelen sikoltások, s jajveszékelések hangzottak fel, és ezzel Diotyrnak nyilvánvalóvá vált, miért is olyan fontosak az acélkatonák. Nem a rend fenntartását szolgálták.

            A Túlvilág felosztását jól ismerte, hiszen a főisten maga találta ezt ki. Mindenki, kivétel nélkül egy aprócska szobát kapott örök nyughelyéül, de ez nem akármilyen szobának bizonyult. Herikles palotájában a lelkek emlékeit átvizsgálják, a túlvilággal kapcsolatosokat kitörlik, majd beviszik őket az aprócska helyiségekbe, amik aszerint van berendezve, ami az adott halottnak a legkedvesebb, s azt a cselekedetet folytathatja az öröklétig, amit a legjobban szeretett. Így például annak, aki a hímzés volt az élete értelme, a szobájában vagy másutt díszíthet a tűvel. S ezek az emberek nem tudták magukról, hogy holtak. Békésen lézengtek az idő végtelen fogságában, a végtelenségig folytatva az értelmetlen cselekvéseiket.

            Azonban azok, akik rosszat cselekedtek, a pincébe kerültek. Itt ugyanúgy egy aprócska cellát kaptak, s ugyanúgy átnézték és kitörölték bizonyos emlékeiket, viszont akad egy különbség. Ők nem kaptak szép álmokat. Nekik elárulják, hogy holtak, s ettől ők rendszerint szenvednek, megőrülnek, ártanak maguknak, de ismét bevégezni úgysem tudják.

            Jelen pillanatban az acélharcosok most taszították le az első rosszat a bűnpincébe, amit egyszerűen úgy értek el, hogy hangosan csikorgó fegyverüket a földbe vágták, amitől az megrepedt, s az illető a mélybe zuhant.

            – Nyugalom! – harsant fel a Szolga kétélű hangja. – Aggodalomra nincs semmi oka annak, aki jó, s aki nem az, az megérdemli sorsát.

            Erre ugyan páran hátrafordulva próbáltak kiutat keresni, de amikor megtudták, hogy nem létezik, inkább folytatták a menetelést, hogy bevégezzék.

            Hosszú percek peregtek le, amíg Valerius könnyűszerrel áthaladt az őrök között, s Diotyr következett. Az égi fejében gondolatok milliói cikáztak, nehéz fejét lehajtotta, hogy lehetőleg észrevétlenül ő is bejusson, de a halál szeme mindenen átlát.

            Izmos teste előtt keresztbe zárult két bárd, amibe puhán beleütközött, majd megállt. Ha dobogott volna még a szíve, most minden bizonnyal hevesebben vert volna, mint bármikor, amikor meglátta szeretett menyasszonyát.

            Nehezen ugyan, de felemelte állát, mint aki épp egy dicső harcot nyert meg, s piszkos zöld szempárja összeakadt a Túlvilág Szolgájának döbbenten reszkető, szürke tekintetével.