Hello! :) Ismét új fejezet :3 Kicsit betekinthetünk a múltba, és véleményem szerint (pedig nem sokszor mondok ilyet a saját írásomról, de) egész izgalmas lett :3 a következő fejezetről meg ne is beszéljünk ;)
Továbbá, ahogy néztem, a csoport ötlete annyira nem vált be, tehát váltottam a lájkolható oldalra, hátha azt jobbnak gondoljátok. Szerintem is jobb lesz így :)
Jó olvasást kívánok mindenkinek ;) - hagyjatok magatok után nyomot ;)
UI.: BOCSÁNAT, NEM TUDOM, MI TÖRTÉNT, MÁR TEGNAP KITETTEM A FEJEZETET, DE A BLOGSPOT FELLÁZADT o.O
UI.: BOCSÁNAT, NEM TUDOM, MI TÖRTÉNT, MÁR TEGNAP KITETTEM A FEJEZETET, DE A BLOGSPOT FELLÁZADT o.O
Bregor a történtek után álmatlanul
járta szeretett vára sötét folyosóit. Leánya eltűnése mélységesen megviselte
öreg elméjét. Boldogan emlékezett vissza azokra az időkre, amikor még csak
lovagként tartották számon, s nem kellett neki minden nap a királyok nehéz
helyzetét megélnie. Akkoriban még a harcos életmódot is túlontúl problémásnak
találta, de Nesiril birodalommá alakulása megcáfolta benne mindezt. Hiányzott
neki a fiatalsága, a gondtalansága, a szabadsága, leánya és felesége, de most
mindennél jobban régi barátja, Desiralis aranykorát okozó uralkodója, Hector
távolléte kínozta leginkább.
Mint az ilyesfajta álmatlan
éjjeleken általában, a szíve most is a melankóliába merülő festménycsarnok felé
húzta. Lassú, puha léptek halk neszeit nyelték magukba a festővásznak. Bregor
mindegyikre vetett néhány pillantást fáradt, jégkék szemeivel, de céltudatosan
csakis egyet keresett, ami ezúttal nem megboldogult felesége portréját
jelentette.
A sötétben is tökéletesen kiismerte
magát, minden fordulót gond nélkül vett be, nem ütközött akadályba. Végül elért
a hiú módon csarnoknak hívott folyosólabirintus legvégére, ahol azonnal
megtorpant. Vele szemben a mindig mosolygós, de egyben tekintélyparancsoló
Hector festménye lógott a falon, ami a megkoronázása alkalmából készült. Bregor
közelebb lépett az ember nagyságú műhöz.
– Barátom… – hebegte remegő
ajkakkal, miközben csontos térdeire rogyott. – Bárcsak mellettem lennél… úgy,
mint régen. Akkor nem pusztítana napról napra a korona súlya…
Ráncos arcán apró, csillogó
könnycseppek folytak végig, amit más esetben mélységesen szégyellt volna, de
úgy érezte, most semmiképp sem bírná őket visszaszorítani. Tán nem is akarta.
– Tudom, hogy amikor nekem adtad
Nesirilt, nem sejtetted, hogy egy napon ilyen problémákkal kell majd öreg
barátodnak megküzdenie. Hazát akartál nekem, hogy boldogan élhessek, de most
mégis azt kívánom, még ha a másvilágon meg is büntetsz majd ezért, hogy bárcsak
veled és a többi bajtársunkkal vesztem volna azon a napon, amikor Galad
cselszövése beteljesedett. Túl sok ez nekem. A rohanó fiatalságom magával
ragadta a bátorságom és a kalandvágyam… néha úgy érzem, még a józan eszemet is
– vallotta meg hangosan Bregor, majd nyelt egyet. – Félek. Félek attól, hogy a
kezem alatt szenved a nép, ahelyett, hogy boldog lenne… s megvallom őszintén,
én sem vagyok az. Bárcsak mellettem lennél… úgy, mint régen – ismételte Nesiril
feje. – Akkor minden teljesen más lenne…
~Harminchét
évvel ezelőtt…
A véres, pusztítva dúló háborúk
immáron ötödik esztendeje nyomorították meg Desiralis népét és gazdaságát,
azonban végre úgy tűnt, hogy véget érnek a harcok. Ebben az időben történt,
hogy Koef, a Hector vezette birodalom szomszédságában terülő ország trónjára
új, fiatal király került, aki vakmerően és a figyelmeztető tanácsok ellenére
meggondolatlanul megtámadta az övénél sokkal nagyobb földet. Mindkét úr gyors
győzelemben reménykedett, viszont sajnos egyiknek sem lett igaza. Ugyan
Desiralis hadereje és gazdasága sokkal nagyobb és erősebb volt, mint az
ellenséges országé, sajnálatos módon a Nap által forrón perzselt, sivatagos
Koef mellé pártolt a tűz istene, akinek segítségével a barbár életmódot
folytató homoki népek nem egy győztes csatát vívtak ki. Már-már több helyen is
behatoltak az elfoglalni kívánt királyságba, amikor egy új, fiatal és
tehetséges hadvezér tűnt fel Hector seregeiben.
Az akkor harminc esztendős Bregor
Evinrud gyilkos forgószélként söpörte ki az ellenséget szeretett országából, a
győzelem érdekében semmitől sem riadt vissza. Merész, legfőképp nyíltan támadó
hadjáratai rengeteg vért követeltek mind a homok népétől, mind a sajátjai
közül. Mígnem elérkezett a végső csata előtti éjjel. A következő nap harcai
során végleg eldőlni látszott, kié lesz a dicsőség, mivel már egyik ország sem
bírta volna a további háborút.
Bregor azon az éjjelen bátorító
mosollyal sétált végig katonái között. Többel is váltott néhány szót, s a végén
mindegyik kezet fogott vele. Tisztelték és szerették hadvezérüket, akinek
vérfagyasztó ordításáról a bárdok a messzi városokban már most is ódákat
zengtek. Akkoriban haja még sötét volt, mint Roaldé, s tekintete is éppoly
szúrós. Biztosan nem hitte volna akkor még, hogy egy napon születik valaki, aki
külsőre annyira hasonlít majd hozzá, hogy öreg korában minden megélt perccel
felidézze benne egykori fiatalságának emlékét. Egy szóval Bregor Evinrud a
dicsőséges koefi-hadjárat során, s utána is, maga volt a megtestesült
tekintély.
Miután végzett a bátorítással,
folytathatta útját eredeti célja, a király sátra felé, akivel az elmúlt néhány
hónapban igencsak összebarátkozott. Hector világosbarna hajába már vegyültek
ősz szálak, épp úgy, ahogy az arcán ékeskedő körszakállban is. Hiába, hisz
ekkor ő már negyven esztendős volt pontosan. De ereje teljében találta ez a
szép kor, csak a sok mosoly nyomán maradtak ráncok, a teste pedig erős volt,
ahogy az egy keménykezű, de igazságos királyhoz illik. Bregor, ahogy belépett a
vörös posztóból készült hatalmas sátorba, aminek bejáratát két őr védte,
barátját egyedül, egy asztal mögött ülve találta, előtte egy kupa sörrel.
– Most nem asszonnyal kéne lenned? –
dörmögte oda vigyorogva Bregor, amire a király azonnal felkapta okos fejét, s ő
is elnevette magát.
– Nem gondolnám, hogy a feleségem
örülne.
– Mióta érdekel, hogy mit szól
hozzá? – töltött magának az ifjú hadvezér is egy pinttel, ezután leült
Hectorhoz.
– Mióta ismét gyermeket vár –
mosolyodott el szerényen az uralkodó.
– Valóban? Gratulálok! – kiáltott
fel jókedvűen a másik. – Akkor erre inni kell!
– Reméljük, hogy ezúttal nem megy
el… úgy, mint az előző nyolc.
– Már nyolc? – komorodott el Bregor,
miközben kisimította izzadságtól gyöngyöző homlokából az odaomló, félhosszú
hajtincseket.
– Gondolj bele! Már nyolc gyermekem
lenne, ehelyett itt vagyok örökös nélkül… most megpróbálok hűséges lenni, hátha
ez az oka a bajoknak.
– Akkor biztosan nem lesz gond.
– Nagyon remélem. És te? Mit kezdesz
majd a győzelem után?
– Elveszem Astridot – mosolyodott el
a lovag.
– Azt a tizenöt esztendős árva
leányt?
– Azt!
– Rangodon aluli, Bregor! – nevetett
Hector.
– Az lehet, de szívemből szeretem.
És épp ezért a gyermekeimnek is meg fogom engedni, hogy szerelemből
házasodjanak.
– Micsoda bölcs elvek! Emlékszem,
amikor lovaggá ütöttelek, taknyos kis kölyök voltál! Mennyi idős? Tán húsz? Nem
hittem volna akkor, hogy egyszer az a kis nyiszlett gyerek fog nekem győzelmet
adni – nosztalgiázott vidám, mogyoróbarna szemeivel a férfi.
– Taknyos voltam, akárcsak te a nagy
őseidhez mérten! – vágta az uralkodó fejéhez merészen az Evinrud, de köztük
sértődés már nem eshetett.
– És atyád mit szól a házassági
terveidhez?
– Nem érdekel! – csapott erős
öklével az asztalra.
– Ki fog tagadni.
– Az sem.
– Hát akkor hol fogsz majd élni a
fiatal nejeddel, meg azokkal a szerényen fogott gyermekekkel?
– Majd veszek egy birtokot valahol.
– Jobb ajánlatom van – kortyolt bele
a hűsítő italba a kontinens legnagyobb birodalmának ura.
– Mégpedig?
– Ha megnyered nekem a koefiek ellen
a háborút, neked adom Nesirilt.
~Huszonnyolc
évvel később
Egy pompázatos hintó döcögött
Nesiril kastélya felé, amit megannyi páncélozott katona kísért, őrizvén azt.
Roald Evinrud lassacskán már maga is
férfikorba lépett, élvezte az életet barátaival, de mindeközben rengeteget
tanult papok társaságában, s nem feledkezett meg arról sem, hogy két
kistestvérével játsszon maradék szabadidejében. Ezt legfőképp azután tartotta
fontosnak, miután édesanyja elhunyt, a miután édesapját olyannyira megviselte a
szerelme elvesztése, hogy a semminél is kevesebb időt töltött másodszülött
gyermekeivel. Neki oly jó apja volt, és szerette volna, ha Gerold és Avery is
megtapasztalják mindazt a szeretet, amit ő is, de hiába. Így kezébe vette az
irányítást, tehát a két gyermeknek testvér helyett atyja lett inkább.
– Kapd el, Ger! – kiáltott vöröses
hajú öcsikéjéhez Roald, majd eldobta a bőrből varrott labdát. Nehéz kort élt
meg, hisz már nem volt fiú, de még férfi sem igazán.
A fiatalabbik Evinrud rövid lábaival
rohant, sárga szemeivel az eget kémlelte, apró kezeit kinyújtotta, hogy
elkaphassa a játékszert, de olyan óvatlan volt, hogy véletlenül rálépett
ikerhúga kedvenc babájára, miközben az a földön ülve játszott vele, ami ettől
csupa sár és piszok lett. Avery pici, rubint ajkai sírásra görbültek, édes kis
hangocskájának szívszaggató nyekergésével a legvadabb barbárból is előcsalta
volna az apai ösztönöket. Így nem csoda hát, hogy legidősebb bátya hosszú
lábaival azonnal mellé szökkent, és óvó karjaiba emelte a kislányt.
– Ne sírj hát, no! – pátyolgatta
szeretetteljesen a gyermeket. – Levisszük a mosónőknek, és holnapra megint úgy
fog ragyogni, mint a patyolat.
A gondoskodó testvér ölébe vette a
másik gyereket is, s már épp, hogy elindult, amikor egy meseszép, részletesen
kidíszített, bíborvörös hintó hajtott be a kapun. A semmiből hirtelen Bregor
fia mellett termett három őr, hogy minden helyzetre felkészültek legyenek,
Roald pedig szorosabbra fonta ölelését az aprócska testek körül.
A jármű ajtaját kinyitotta a kocsis,
majd pár másodperc elteltével egy idős férfi lépett ki rajta, akinek rövid haja
és szakálla már teljesen őszbe borult, de a ráncos arcról valahonnan mégis
tudta, ki ő, találkozott ezzel az emberrel, valamikor, még régen. Amikor belé
nyilallt a felismerés, azonnal térdre borult a zafírkék bársonyruhába és
szőrmés palástba burkolózott király előtt.
– Fyomer uram! – köszöntötte
Hectort.
– Állj fel, Roald – mosolygott
szelíden az.
A fiú teljesítette a parancsot, a
két gyermek pedig kíváncsi tekintettel vizslatta az érkezőt. Ők még sosem
látták. A Fyomer dinasztia utolsó tagja sokáig nézett az érdeklődő apróságokkal
farkasszemet, s valamiféle melankolikus keserűséggel mérte őket végig. Hiába,
azóta sem tudott gyermeket nemzeni, így a trón örökös nélkül maradt. Ezután a bátyra
vetette pillantását.
– Hogy megnőttél, Roald! Amikor
láttalak, még csupasz volt az arcod, s lám, már egész szép a szakállad. Mennyi
idős vagy most?
– Huszonhárom éves, uram.
– És az ikrek?
– Hét, uram.
– Szép – mosolygott Hector. –
Atyádat hol találom?
– Úgy gondolom, hogy a tárgyalóban
van, mint ilyenkor mindig. De úgy hiszem, nem számít a látogatására.
– Én is úgy hiszem, mert nem
jelentettem be előre. De biztos vagyok benne, hogy szívesen fogad majd –
szavalta, s meg sem várva a kíséretét, berobogott a várba, amit oly jól ismert.
Magabiztosan lépkedett a szépen
fonott szőnyegeken, s igazán meg volt elégedve a hellyel. Tudta, hogy Bregor
remek hűbérúr lesz, és nem is csalódott. Az alattvalóihoz jó volt, s mindent
megtett, amit csak lehetett. Szerencsére régóta nem kellett igénybe venni
katonai szolgáltatásait. A koefi-hadjárat óta javarészt béke volt Desiralis
földjén.
Pontosan tudta, hol van a tárgyalóterem.
Odasietett hát, s kopogás nélkül berontott a fehérre mázolt ajtón. Odabent
félhomály derengett, a falakon nehéz szagú olajmécses adott némi világosságot,
a magasból vízesésként aláhulló sötétítőfüggönyök mind be voltak húzva. De régi
barátját nem lelte sehol.
– Kit keresel odabent? – hangzottak
a szavak háta mögül egy alkoholtól megmámorosodott szájból.
– Bregor! – fordult meg, s azonnal
ellágyult a tekintete. – Oly régen láttuk egymást – nyújtotta ki karjait felé,
de a hűbérúr mogorván pislogott vissza kezében egy teli boroskancsóval.
– Mit keresel te itt? – mordult rá.
– Hozzád jöttem.
A férfi egy szót sem szólt, morogva
ment el királya mellett, egyenesen a tárgyalóba. Hector követte őt, és becsukta
maguk mögött az ajtót. Bregor ekkor már a hosszú, széles és tömör asztal mögött
ült, épp pipára gyújtott.
– Hát már hellyel sem kínálod a régi
barátod? – rándult meg kesernyésen a férfi arca.
– Nem vagy a barátom.
A hidegen csengő szavak egyenesen
Hector lelkébe martak. Miután Bregor megnyerte neki a háborút, s elhozta neki a
koefi uralkodó fejét, ígéretéhez híven barátjának ajándékozta Desiralis
ékkövét, Nesirilt, s szoros kapcsolatuk ezután csak még inkább azzá vált.
Hétvégenként a Fyomer dinasztia tagja rendszeres vendég volt legkedvesebb
hűbérese kastélyában éveken keresztül. De mint mindennek, egy napon ennek is
vége szakadt. Immáron hét éve, hogy egy szót sem váltottak egymással.
– Bregor, kérlek…
– Mire kérsz?!
Hector nem mondott semmit, lehajtott
fővel húzott ki magának bajtársával szemben egy nehéz, szépen faragott széket,
és leült rá.
– Miért nem vagy odakint a
gyermekeiddel? Olyan szépek. Ki kéne használnod… látod, nekem egy sincs…
– Miért nem jöttél el a temetésre? –
szegezte neki válaszul a kérdést a kancsóba kortyolva a hűbérúr. Csupasz állán
rubint folyóként csurgott le a félrecsúszó bor.
Az uralkodó egy szót sem szólt,
meredten bámult előre.
– Azt megbocsájtanám, hogy nem
jöttél el megnézni az újszülöttjeimet. Egy gyerek sokáig gyerek marad. De azt,
hogy nem jöttél el a feleségem temetésére… – akadtak meg a szavak Bregor
torkán. Nem mondott többet.
– Nem bírtam látni, ahogy szenvedsz…
– Miért nem vallod be, hogy csak nem
akartál a támaszom lenni?! – ordított torkaszakadtából a részeg férfi, mialatt
felpattant helyről. – Astrid neked is fontos volt! Nélküled, a legjobb barátom
nélkül temettem el a szerelmem! A gyermekeim anyját! Te pedig még csak arra sem
méltattál, hogy az elmúlt hét esztendőben legalább egy levélben megkérdezd
tőlem, hogy hogy is vagyok! – Bregor nehezen zihált, majd kissé megnyugodva
visszaült a székbe. – Soha nem fogod tudni ezt jóvátenni… és megszűntél a
barátom lenni. Ezt jól vésd az eszedbe!
– Tudom…
– Tehát, miért jöttél ide ezek után?
– Bregor, én úgy érzem, hogy
hamarosan meghalok…
Az Evinrud komor arccal bámult az
előtte ülőre.
– A városi homályból egy férfiról
suttognak, aki a halálomat akarja. Tudod, hogy hívják?
– Hogy?
– Bregor óta a legrettegettebb. Ha
ez valóban igaz, és ellenem készül, nekem végem.
– Ne viccelődj velem, Hector!
Temérdek őr vigyázza a biztonságod, nem eshet bajod.
Az ősz férfi megrázta nehéz fejét.
– A zsigereimben érzem, hogy a vég
közeleg… de nem félek. Mert te…
– Azt akarod, hogy védjelek meg?
– Nem. Azt akarom, hogy a
családoddal gyere a fővárosba.
– Minek?
– Hogy miután meghaltam, te vedd át
a helyem.
A döbbenetében Bregor kiejtette a
kancsót a kezéből, amiből az összes bor a lakkozott asztalra ömlött, de egyik
férfi sem ugrott fel. Mindkettejük ölébe belecsepegett az édes illatú ital, ami
egyfajta furcsa hidat képzett köztük. Talán épp ennek köszönhetően sejtette meg
Hector barátja döntését.
– Nem fogsz eljönni, igaz?
– Idejössz, hogy a bolondját járasd
velem? Biztos vagyok benne, hogy amint a fővárosba érnénk, kivégeztetnél engem
és a leszármazottaim, hogy ne legyünk neked útban!
– Bregor, én soha nem tennék ilyet!
A barátom vagy és az is maradsz, akár akarod, akár nem!
– Takarodj! – reccsent rá gorombán a
férfi. – Azt mondtam, hogy takarodj a földemről!
Desiralis királya, akivel még sosem
beszéltek így, szótlanul felállt, kérlelően barátjára nézett, majd miután
látta, hogy az nem tréfál, megrázta fejét, és lassan leballagott a vár lépcsőin,
elbúcsúzott a még mindig ott álldogáló gyerekektől, az ikerpárt még szorosan
magához is ölelte és csókot nyomott vörös fejükre, ezután beszállt a hintóba és
elhajtott.
Pár nappal később, miután Bregornak
volt elég ideje végiggondolni a helyzetet, s rájött, hogy ha már sok drágaságot
elvesztett életében, akkor miért eressze el legjobb barátját a múlt miatt, s
családjával a fővárosba utazott, már késő volt. Túl késő a megbocsájtáshoz.
A legragyogóbb ország palotája előtt
tolongott a tömeg. Hector, a Fyomer dinasztia utolsó tagja az erkélyről
beszédet intézett népéhez, amikor a csoportosulás legvégéhez léptek az
Evinrudok, s hiába volt az a rengeteg ember, a király, s legkedvesebb hűbérese
tekintete összekapcsolódott. Mindketten elmosolyodtak, de hirtelen Bregor
arcáról lefagyott a jókedv.
A tömeg felsikoltott, a katonák
azonban rezzenéstelenül álltak tovább, ahogy Hector feje fölött megcsillant egy
hatalmas pallos. Egy magas, izmos, kopasz férfi, akinek arcán hasonló
körszakáll díszelgett, mint Hectorén egykoron, lesújtott. Pontos, egyenes,
tiszta vágás volt ez. A vér a magasba fröccsent, az öreg férfi fájdalmasan
felnyögött, majd erőtlenül átesett az erkély korlátján, ahonnan a beszédet
akarta megtartani. Aláhullott a porba, élettelenül, gyengén, s méltatlanul.
A tömeg megszólalni sem bírt. A nők
sikolyukat elfojtva kapták szájuk elé a kezüket, a férfiakat, akik harcoltak
volna urukért, megfélemlítették a katonák. Csakis Bregor keserű, elnyújtott
üvöltését lehetett hallani, ahogy mindenkit félrelökve csörtetett keresztül az
embereken. A tavaszi szél már lágyan táncoltatni kezdte magán a friss halálszagot,
hogy hírül vigye a világnak a történteket. A férfi a kifolyt vérbe térdelt, nem
törődött semmivel, s csak nézte, nézte a hátban tátongó lyukat, az esés
következtében bőrön átvágó csontokat, s a kettéhasadt fejet. Ez a kép örökre az
emlékezetébe égett, s minden bizonnyal nem is fog eltűnni onnan soha.
Majd miután túlesett az első
megrázkódtatáson, felnézett, mert Bregor nem csak ezt akarta megjegyezni
örökre. Kellett még neki egy arc, amit a saját magán kívül örökre gyűlölhetett.
A király gyilkosa még mindig az
erkélyen állt, s egyenesen farkasszemet nézett a hűbérúrral, majd hetykén
elmosolyodott.
– Mindenki térjen haza! – szónokolta
a népnek, miközben széttárta karjait, ezután a katonákhoz biccentett. – Őt
pedig kapjátok el!
~*~
A
te hibád az egész! – szólt belül egy hang, s Bregor elismételte.
– Az én hibám az egész – sóhajtotta
remegve, miközben arcát tenyerébe rejtette.
Nem
te tehetsz róla! – súgta egy másik, s az öreg király ezt is hangoztatta.
– Nem én tehetek róla…
Nem
csak Nesiril, de Desiralis népe is miattad szenved! A tiéd lehetett volna a
trón, s akkor ezernyi ártatlan ember életét mentetted volna meg! –
folytatta valami gonosz, s gúnyos belülről. Ezen szenvedést minden bizonnyal az
öreg Evinrud okozta saját magának. A jóakaró volt a lelkiismerete, amely
megtisztulni vágyott, a rosszakaró pedig a józanész, amely megszabadulni akart.
Hogy mitől?...
– Elég! – kapott füleihez a király,
felpattant, s hangosan üvöltött. – Hallgassatok!
Bregor kibontakozó őrületét a háta
mögül felhangzó, nyáltól fröcsögő morgás szakította félbe. A király rémülten
fordult meg, keze az oldalára csúszott, de nem volt nála fegyver.
A lény körözni kezdett körülötte.
Először nem tudta kivenni a sötétben, hogy mi is az valójában, de a hajnali
napfény sugarai beszűrődtek a lőrésnyi ablakokon, s megvilágították a
rettenetet. Ocsmány volt, ráncos, fekete bőrű, arctalan, négykézláb járt, de
úgy, mint az ember, amikor egy ügyes mozdulattal hídba megy le. Aztán a
szörnyeteg száján feltépődött a bőr, láthatóvá váltak tűhegyes fogai, s egyre
csak fenyegetően közeledett az öreghez, akinek szíve gyorsan dobogott, s
félelmében nem figyelt arra, hogy ne kerüljön csapdába. Egykoron erős, immáron
gyenge teste a falnak nyomódott. Sarokba szorult.
– Hé! – kiabált valaki hangosan,
páncéljában csörtetve. Egy katona, kezében lángokban álló karddal. – Erre
gyere! – üvöltött, amivel sikeresen elcsalogatta urától a furcsaságot, ami most
iszonyatos sebességgel száguldott a férfi felé.
Az meg sem rettent ettől, mintha
ezerszer nézett volna ilyesmikkel szembe. Amikor elég közel ért hozzá a lény,
egy egyszerű vágással lemetszette annak fejét, s így az egy utolsót nyüszítve
esett össze, sebeiből pedig kék vér csordogált.
Bregor úgy hitte, hogy vagy álmodik,
vagy teljesen elvesztette józan eszét, s még el sem tudta ezt dönteni, amikor a
katona nyújtotta neki a kezét.
– Jöjjön, királyom! Biztonságos
helyre kell mennünk! – karolt belé, s vonszolni kezdte.
– Mi történik?
– A szerelem istennője, Evriel,
megtámadta a kastélyt! – hadarta, miközben gyorsan szaladtak.
A menekülés közben egy hasonló
dologgal sem futottak össze, viszont amikor elfutottak a kastély tárva nyitva álló
bejárata előtt, Bregor megtorpant.
– Sietnünk kell, uram!
De az nem sietett. Reszkető
térdekkel ment a lépcsőkhöz, s nézett le a domboldalon, az összes házon, aminek
egy része már a tűz martalékává vált. A férfiak lángoló fegyvereket fogtak, az
asszonyok és gyermekek menekültek, csordaként, sikoltva rohantak a király felé,
aki azonban mozdulni sem bírt, ahogy a városában tomboló fekete porfelhőként
végigszántó szörnyetegek százait bámulta.
Szia! :)
VálaszTörlésElsőnek is hadd dicsérjem meg a rajzod, mert nagyon jól sikerült! :) Kíváncsi vagyok hogyan reagálna Diotyr, ha meglátná Avery-t egy ilyen mutatós ruhában :D
A részről pedig, igazat kell adjak, nagyon izgalmas volt betekinteni a király múltjába, hogy hogyan került trónra. Szerintem nagyon jó ötlet volt, hogy ezt a részt Bregornak szentelted, hisz ebben a történetben ő is legalább olyan fontos, mint a többi szereplő. Nagyon tetszett, hogy az erős királynak megmutattad egy másik oldalát is, ami nagyon életszerű volt. Hisz minden ember aggódna, félne ekkora teher súlya alatt, nem volna valóságos, ha Bregor mindent magabiztosan kezelne, és cseppnyi kétség se lenne benne. A vége kifejezetten tetszett, örülök, hogy Evriel itt is feltűnt, bár tény, nem kéne szívlelnem, hisz megtámadta a várat! De mégis örülök, hogy nagy szerepe van (lesz?) a történetben. :D
Annyit szeretnék csak megjegyezni, és ezt mindenképp csak javaslat, hogy a karakterek képei mellett szerintem akár egy térképet is festhetsz lassan, mert már alig tudom elképzelni a sok ország helyzetét. Lehet csak én vagyok ennyire analfabéta, akkor azonban ne haragudj! :) Ez mindössze csak egy javaslat. :)
Egyébként összegezve, tényleg nagyon jó lett a rész, és kíváncsian várom, hogy fognak harcolni Evriellel szemben. :D Hamar hozd a következőt!
Ölel, Sam. :)
Kedves Sam!
VálaszTörlésEgy gondolatolvasó vagy :DD Már készül a térkép ;)
Örülök, hogy ez a rész is ennyire tetszett és egy tündér vagy, hogy mindig írsz nekem pár sort :3
Annyit elárulhatok előre, hogy Evrielnek egészen a történet végéig szerepe lesz, tehát örülhetsz :D
Úgy éreztem, hogy lassan muszáj kiderülnie, hogy miért is van ez a hűség-háború dolog, úgy gondolom, ez kezdetnek elég szemléletes volt :) az a baj, hogy marhára tanulnom kéne, de az eszem csak azon jár, hogy mik lesznek a szombati fejezetben :D azt hiszem függő lettem... :D
várjuk már a következő fejezetet nagyon :D
VálaszTörlésigenis :DD
VálaszTörlés