Dobpergést kérek! Meggyógyultam, és istennek hála a 10 percenként elszálló netem most épp jó lelki erőnek örvend, így meg tudtam hozni a következő fejezetet! :D Nagy kő esett le a szívemről... remélem tetszeni fog nektek :) Ebben a fejezetben megismerhetitek az általam kitalált mitológiát, amit nem kis munka volt összehozni, de végül sikerült :D Igyekeztem, hogy ne legyen unalmas, nem tudom, hogy, hogy sikerült, ezért kérlek titeket, hagyjatok nyomot magatok után, és véleményezzétek a dolgot, hisz ezt a történetet nem magamnak, hanem nektek írom első sorban :) A mitológiát előbb vagy utóbb muszáj lett volna beleírnom a dolgokba, különben jó nagy érthetetlenség sült volna ki :D
És nagyon szeretném megköszönni a 13 feliratkozómnak, hogy vannak, remélem egyre többen lesztek! :) Továbbá a kedves kritikaíróknak, akik mindig megmelengetik a szívem, és azoknak is, akik pipát nyomnak, de nem feledkezem el azokról sem, akik csak a háttérből olvassák a történetem! Mindenkinek köszönöm :)
Tehát: Északi szél, 3. fejezet! Jó szórakozást! :)
A mítosz szerint kezdetben nem volt más,
csakis a fénylő csillagok a fekete égbolton. Az égitestek megszülettek, majd
szép sorban elhaláloztak, helyüket pedig újak vették át, de az összes
igyekezett élete során egy köré gyülekezni. Ez bizonyult a leghatalmasabbnak, s
legerősebbnek mindközül, ami akkora hatalommal bírt, hogy az ereje a többiekre
is jótékony hatással volt, szinte végtelen életet biztosított nekik.
Ha
az emberek hihetnek a vallások alapjául szolgáló hihetetlen történetekben,
akkor bizton állíthatjuk, hogy valamikor a végtelen idő folyásában, amikor még
nem létezett senki, aki feljegyezhetné a történteket, élt egy vén, magányos
csillag, Waldros, akinek élete már leágazóban volt. Egyre búsabb, komorabb és
gorombább lett az elmúlás közeledtével, mivel régi ismerősei mind sorra
fordultak el tőle, magára hagyva őt, s csak azzal foglalkoztak, hogy a
főcsillag jótékony közelségét élvezhessék, ezzel egyre távolabb és távolabb
sodorva az öreg égitestet, akinek hátralévő ideje ezáltal csak még gyorsabban
fogyatkozott. Végül aztán elérkezett az utolsó út. Waldros teste megingott a
fekete végtelenségben, megremegett, s már nem tudta tovább tartani terhelő
súlyát, így nem is küzdött tovább. Elengedte magát, s hatalmas sebességgel
zuhant. Elszáguldott régi barátai között, akik mind elfordultak, hogy ne
kelljen végignézniük a csúfos haláltusát. Azonban egy dologgal senki sem
számolt.
Nem
tűnt el a végtelenségben, sokkal inkább egyre közelebb és közelebb került a
leghatalmasabb fényességhez, olyan közel, mint még egy csillag sem előtte. Forróság
öntötte el, elvakította a szépség, felszínén vibrált a hatalom, s folyton csak
zuhant, megállíthatatlanul. Aztán egyszer csak megállt. Fájdalmas csapódással
érkezett meg az életerőt sugárzó égitest tüzes felszínén, s ekkor olyan dolog
történt, ami olyasfajta folyamatokat indított útjára, ami nélkül most nem
készülhetnének az Evinrudok gyilkos bosszúra.
Waldros
öreg, kemény teste repedést okozott a főcsillag felszínén, majd ez a hasadék
fülrepesztő dübörgéssel végigfutott a legnagyobb hatalmasságon. Ekkor hatalmas
fényesség kíséretében kiszabadult a csillag közepéből, s mind Waldrosba
szivárgott, aki ettől nem csak erősebbnek, de egyre fiatalabbnak is érezte
magát, végül pedig életerős férfi képében vetette meg lábait az új helyen.
A
mindent betöltő robbanásban az eddig közelkerült csillagok elsodródtak, s ez az
oka annak, hogy oly messze vannak, hogy nem lehet őket megérinteni. Egyedül
Waldros maradt a haldoklón, akinek felszíne folyamatosan, megállás nélkül formálódott.
A hasadékok egyre inkább szétterültek, a mélyből víz szivárgott elő, ami hol
elöntötte a kihűlő földet, hol szárazon hagyta, ezáltal megalakultak a
kontinensek, amik még mind a mai napig változatlan formában léteznek a világon.
Azonban olyanok is voltak, amiket a hatalmas erők fellöktek, és megszülettek az
égig nyúló hegységláncok, amik jótékonyan ölelték körül vagy szabdalták fel az
újszülött részeket. És így lett az a hely, ahol most mindenki él.
De
kezdetben még másképp volt. Kezdetben csupán az általa megölt csillag csendes
társaságát élvezte Waldros, azonban ezt egy cseppet sem sajnálta. Bensőjében
folyamatosan morajlott a düh, amit a tőle elfordult régi ismerősök okoztak
benne, ezért más elfoglaltságot talált magának. Miután észrevette, hogy a
beléjutó hatalmasság nem csak testet és fiatalságot adott neki, hanem oly
erényekre tett szert, amivel bármit meg tudott teremteni, ami csak az eszébe
jutott, a saját gyönyörűségére növesztett egész erdőket a kopár földből, a
virágok szirmait egyesével színezte ki kedve szerint, sőt, még a halak
pikkelyein megcsillanó fényt is ő irányította, mindezt a fáradság jele nélkül.
Erre eddig még senki sem volt képes, s ha mindez nem lett volna elég, a
többszázezer esztendő elteltével sem öregedett vagy gyengült egy szemernyit
sem. Legalább is a teste nem…
Körülötte
burjánzott a környezet, de ő egyre kevesebb kedvét lelte a smaragdzöld tájban,
és az állatok sem nyújtottak olyan szórakozást, mint legelőször. Az évek
múltával egyre fájdalmasabbá vált a tény, hogy senki sem élvezheti mindazt,
amit teremtett, csakis ő.
Végigbarangolta
a vidékeket, de szomorúsága nyomán elhaltak a növények, s helyüket átvette a
fagyosság, a jég, a hó és a dermesztő szél, és ez az oka annak, hogy az északi
kontinens időjárása olyannyira kegyetlen, hisz Waldros arrafelé kószált a
leggyötrőbb fájdalmai közepette.
Az
első és legfőbb isten megkereste a legmagasabb hegycsúcsot, s annak tetejére
felülve bámulta régi otthonát, s az ott maradt, egyre gyengülő, régi barátait
és ismerőseit. A gomolygó düh, aminek halványuló, de még megmaradt szilánkjai
vagdosták a magányos lelkét, most végképp felszívódtak. A férfi ekkor
elhatározta magát.
Emlékezett
még réges-régről egy csodás csillagra, amit mindig olyan epekedve bámult, így
hát felnyúlt érte az égre, hogy magához vehesse, és olyanná tegye, mint ő maga
volt. Így lett Ylis, a házasság és megfontoltság istennője, aki ahelyett, hogy
haragudott volna Waldrosra, inkább végtelenül szerette.
A
férfi minden kérdésben kikérte véleményét, ezért miután az isten bemutatta a
nőnek az összes csodát, amit teremtett, az ő elmondásai szerint hozta le a
többi csillagot is az égről, mindazokat, akik Ylis szerint méltók voltak rá.
Egyet viszont végtelenül tiltott. Elmesélte Waldrosnak, hogy a Nap az idők folyamán
egyre gonoszabbá vált, ezért perzseli meg néhanapján olyannyira a földet, s ha
lekerülne az istenek közé, akkor féltékenységében, amit az elsőszámú férfi
iránt táplál, mindent elpusztítana. Waldros pedig csüngött a nő minden szaván,
s létrehozta a többi istent is, akik mindannyian azonnal elfogadták a férfit,
mint vezetőt. A történelem viszont hamarosan megismételte önmagát.
Párezer
esztendővel később, miután minden berendezkedés megtörtént, s az új istenek,
mint egy játszótéren szórakoztak a megteremtett világgal, egy baleset során,
amikor az egyikük a mélybe süllyesztette Waldros legkedvesebb hegycsúcsát, a
vezető éktelen haragra gyúlt. Még Ylis, akit mindeközben nőül vett, sem tudta
őt lehiggasztani. A Herikles nevezetű istent az általa keltett, mély lyukba
száműzte, hatalmasságát elvette, hogy soha ne tudjon kijönni onnan, de annyit
hagyott benne, hogy örökké éljen. A helyet Waldros elnevezte Túlvilágnak,
Heriklest pedig a Túlvilág Szolgájának, s ezentúl tilos volt őt eredeti nevén
hívni. A tátongó mélység mind a mai napig létezik, alján sötétség terjeng, ha
kavics esik bele, nem lehet hallani a koppanást. A pogányok szerint ez csupán
egy természeti képződmény, de még ők is a vallásos nevén szólítják Kapunak, ami
egyenesen a Túlvilágra vezet, ahol Waldros akarata szerint a halott emberek
lelkének lakhelye van.
Hogy
ismét ne történhessen meg ilyesmi, a férfi elvette a többi isten erejének
jelentős részét, ami az ő hatalmát egyre növelte. Waldros világán ezentúl
csakis megfelelő mértékű áldozat fejében tudtak változtatni, s létrehozni
valamit.
A
főisten féltékenysége viszont akkora méreteket öltött, hogy még a testi
szerelmet is mind megtiltotta mindenkinek, hogy ne születhessenek gyermekek.
Úgy vélte, ő az egyetlen, akinek jogában áll bármi jelentős megteremtése.
Az
édenkerti hegycsúcs, ami az istenek lakhelyéül szolgált, szenvedéssel és
zsarnoksággal teli bugyorrá vált, menekvés pedig nem volt belőle, szabad
rabokként éltek Waldros mellett, s napról napra egyre jobban visszakívánkoztak
a régi lakhelyükre, az égboltra.
A
megszorításokat azonban egy szerelmes pár sehogy sem bírta elviselni. Pontosan
tudták, hogy a büntetés, amit kiszabnak majd rájuk, végzetes lehet, de
vonzalmuk túl erős volt ahhoz, hogy kibírják az ellenállást. Ők voltak Loria és
Xourus, az emberek, a halandók legelső ősei.
Egy
alkalommal sikerült kijátszaniuk a vezérük folyton vizslató szemeit, és
szerelmük beteljesedett. Waldros azonban megérezte, amit a pár akkor még nem
tudhatott. A szépséges Loria megesett.
Az
első isten ekkor olyan büntetést szabott ki, ami talán sokkal szörnyűbbnek
bizonyult még Herikles magányosságba űzésénél is. Ellopta Loria és Xourus
minden hatalmasságát, ezzel elvette tőlük a maradék teremtés, az örök fiatalság
és élet üdvét, majd a földre taszította őket, ahol a folyamatos kísérletezésből
született, veszélyesebbnél veszélyesebb élőlények portyáztak, a többieknek pedig
a velük való érintkezést megtiltotta. A szigorúsága viszont nem olyan eredménnyel
járt, mint remélte.
A
szerelmesek a kezdeti nehézségek után boldogan éldegéltek a leányukkal,
Morwennel. Ugyan életük közel sem tartott olyan soká, mintha istenek lettek
volna, de ezáltal megtanulták értékelni az apró örömöket és a valós
boldogságot.
A
társaik sorra irigyelték meg ezt az életformát, s egyre többen dobták el
hatalmasságukat azért, hogy halandóként élhessenek. Waldros mindezt nem
engedhette, így varázserejű betűket, rúnákat teremtett, amiket egy érintéssel valamelyik
testrész csontjába vésett, fájdalom nélkül. Ezentúl az istenek képtelenek
voltak eldobni erejüket, csakis a vezetőjük volt képes annak elvételére. Ha
mégis arra szánták volna el magukat, hogy hatalmas fájdalmakat átélve feltörjék
a mágiát, akkor sem válhattak emberré. Ha a rúna megsérült, csakis a halál várt
mindenkire. Elővigyázatosságból pedig a bőrt is sérthetetlenné tette, csak azon
az egy ponton nem, de az érzékelést meghagyta, hogy aki ellenszegül neki,
átélje a fájdalom mardosását. Ezzel elfúlt a menekülés lángjának utolsó fénye
is. Innentől kezdve csakis messziről bámulhatták a futótűzként terjedő
emberiséget. Waldros viszont teljes szívéből gyűlölte őket, s minden erejével
azon volt, hogy eltűntesse a halandókat a világából.
Tettei
viszont sosem érték el céljukat. Akárhány borzalmat, járványt és szörnyet
szabadított rájuk, valahogy mindig sikerült az új fajnak túlélnie. Masszívabbak
voltak, mint azt bárki hitte volna.
Miután
a közvetett eszközök nem használtak, Waldros végső csapásra szánta el magát.
Minden erejét összeszedve, s halállal fenyegetőzve toborozta össze istenekből
álló seregét, s vonult háborúba az emberek ellen, de az öldöklés sem bizonyult
megfelelő eszköznek.
Számtalan
csata követte egymást, és már úgy tűnt, a halandók ereje végképp elfogyott,
amikor a főisten ráeszmélt tettének súlyára. Hisz Loria és Xourus, meg a
többiek is olyanok voltak neki, akár a gyermekei, s ő most mégis
leszármazottait gyilkolta halomra. Jeges szíve felolvadt, megszánta az
embereket. Seregeit visszavonta a csatatérről, és soha többé nem hadakozott az
új fajjal, sőt, az új parancsai szerint csak a legvégső esetben bánthatja őket
isteni kéz.
Azóta,
amióta lezajlott az istenek és emberek közti háború, lazultak a kötelékek odafönt,
ezt Diotyr is tapasztalta. Ugyan a rúna az ő csontjába is bele van vésve, de ő
már egy szerelmespár égi gyermekeként született meg, még ha el is hagyták őt, s
kiskorából egy emléke sem maradt meg egy fejet ért ütés miatt. Nevelését
közvetlenül Waldros vette át, s kivételes képességei révén egyik legkedvesebb
unokájaként kezelte a mai napig. A háborúisten olyan pillantással született, ami
látja azt a bizonyos halált jelentő szimbólumot a bőr alatt…
A
farkasszemű férfi jéghideg vizet löttyintett megviselt arcába, miközben
végigpörgette a gondolatait a mitológiában, aminek ő is szerves részét képezi.
Nagyot sóhajtva lehorgasztotta fejét, és a mosdólavórt tartó asztalkára
támaszkodott, közben végigcsorogtak a vízcseppek kidolgozott felsőtestén, majd
a sötétbarna posztónadrágot elérve felszívódtak.
Miután
Avery felhívta a figyelmét a hegre, nem tudta befejezni a tervét, így a
jégszobor még mindig ott állt a várkert elejében. De nem bánta, a leánynak
addig is sok öröme volt benne, ez pedig őt is boldoggá tette, s a gyönyörködő
sóhajokat hallva mindig egy kicsit elfelejtette a dolgot, ami ezernyi kérdést
vont maga után. Hisz rajta eddig nem volt
ott a heg. Hisz nem is lehet, mert sosem sebesülhet meg. Hisz ő egy isten…
Mogorva
ábrázattal emelte fel nehéz fejét, megszemlélte az ismerős, borostás vonásokat
a tükörben. Erős kezeivel a hajába túrt, hogy jobban lássa a homlokától kezdődő
fehér sebhelyet, ami egészen a bal arccsontjáig húzódott le a szemén keresztül
haladva. Már elhatározta, hogy visszamegy a sajátjaihoz, hogy rákérdezzen a
dologra, de ahhoz még össze kellett szednie pár dolgot…
Kopogás
hallatszott az ajtón. Diotyr nem szólt semmit, a baldachinnal szegélyezett,
hatalmas ágyhoz lépett, ujjai közé vette a dunyhára dobott smaragdzöld inget, s
épp, hogy lehúzta testén, Roald lépett be a hálóhelyiségbe. Tőle szokatlan
módon most hercegi pompában díszelgett, dobszerű mellkasán és egyik vállán
páncél az Evinrudok jelképével, a hajóval, oldalán kard lógott, hátán pedig
sötétlila bársonypalást.
–
Most először nézel ki nemesnek – jegyezte meg csipkelődve az isten.
–
Te viszont nem úgy festesz, mint egy szobrász. Mi az a jégszobor, amitől a
húgom úgy el van ájulva? Ilyen otrombaságokkal kívánod elcsábítani?
–
Ha érdekel, az az otrombaság fogja nekünk felderíteni az ellenséges sereget.
Csak… még nem fejeztem be.
–
Mi kell még hozzá? – kíváncsiskodott Roald.
–
Egy szívüreg, amit a véreddel töltök fel.
–
Ezért vágtad meg a karom?
Diotyr
bólintott.
–
Miért ez a maskara? A képeden is látszik, hogy utálod – vigyorodott el a
farkasszemű.
–
Van még egy ember, aki közrejátszott Gerold halálában… a kurva, aki végzett
vele.
–
Nem az ölte meg, akit lefejeztél?
–
Nem. Ő csak ott volt a nőszeméllyel, amikor rátaláltam… de együttműködtek.
–
Ezt nem tudhatod biztosan… a félelem gyakran képes ártatlanokat beismerésre
kényszeríteni.
–
Az se érdekel, ha ártatlan volt – dörmögte az orra alatt az Evinrud, a mondat
pedig nagyon tetszett az istennek.
–
És miért kerestél meg? – Diotyr nem takarta el orcáját, tudta, hogy egy halandó
ebben semmi furcsát nem láthat.
–
Épp akasztásra készülünk. Gondoltam szeretnél ott lenni.
–
A húgod is ott lesz?
–
Ott.
–
A személyes bosszúhadjáratotok nemigen érdekel. A háborúban is csak azért
segítek, mert nem tetszik a Gyilkos mentalitása… egy kurva viszont sehol sincs
egy vérszomjas királyhoz képest – szavalta a piszkosszőke férfi, miközben
kinyitotta maga előtt a szobája ajtaját. – De ha Avery megretten, legalább
magamhoz szoríthatom – villantott meg egy győzelemittas mosolyt, amire Roald
egész teste megfeszült a haragtól.
~*~
A
kivégzőterem ugyanazon a pinceszinten volt található, mint a gyászelőkészítő és
a vártömlöc. Diotyr undorodó grimaszt vágva haladt el a rozsdás cellák előtt, amik
állott vizelet szagától bűzlöttek. Ugyan most egy rab sem volt egyikben sem, de
ez az iszonyatos bűz biztosította arról, hogy ez a ritka alkalmak egyike,
amikor a helyiségek üresen állnak. A tömlöcök övezte folyosó végén egy ajtó
nyílt, az vezetett be a vesztőhelyre, ahova most egy rögtönzött bitót
állítottak fel, s a fiatal, szőke leány kecses nyaka körül már díszelgett is a
kötél.
Nem
voltak odabent sokan, csupán Bregor, a hóhér, egy orvos, Avery, Loona, a
szorosan sarkában járó Roald, na meg persze az örömlány, akinek csinos arcát
forró könnyek mosták. Fehér ruhája átnedvesedve tapadt törékeny testére, s úgy
reszketett, mint egy fázós madárka. Amint megpillantotta az ifjú trónörököst,
megtört, s oda akart lépni hozzá, de a kötél megakadályozta ebben.
–
Hercegem, kérem! – sikoltott zokogva. – Bármit megteszek, de kérem, ne öljön
meg!
A
bent lévők lehajtott fővel hallgatták a rimánkodást, csakis Roald nézett szembe
a nővel. Mindenki tudta, hogy amit tett, azért halál jár, de valamiért a
kisugárzása mégis képes volt elhitetni az ellenkezőjét…
–
Avery – lépett a lány mellé Diotyr, de az rá sem pillantott, aprócska ajkait
fehéredésig szorította össze.
Egyértelmű
volt, hogy egy zárdában nevelkedett hercegnő sosem látott még kivégzést, így az
isten előre elgondolt szándéka szerint gyengéden magához vonta a fiatal leányt,
s óvón körbeölelte őt. Ki tudja, hogy az ikerbátya elvesztése miatt, vagy a
közelgő halál fojtogató szagától, de a szépség is ugyanúgy felzokogott, mint a
bűnös, s viszonozta a gyengéd érintést.
–
Fogd be a szád! – mondta monoton hangszínen a trónörökös, aki most apja mellé
lépett. – A testvérem is így szólt hozzád, amikor felvágtad a torkát?
–
Sajnálom, engem… engem kényszerítettek!
–
Egy szót se többet! – acélozta meg magát Bregor, mintha fia közelsége erőt adott
volna neki. – A legsúlyosabb vétséget követted el a királyi család ellen, így a
legsúlyosabb büntetést szabom ki reád! – dörögtek visszhangot verve a király
szavai. – Halálért halál. A gyermekem lelke magáéval rántja a tiédet.
Az
Evinrudok mellett egy izzó parazsat tartó emelvény állt, amiben billogot
forrósítottak. Roald a kezét nyújtotta érte, hogy kivegye a vasrudat, de apja
megelőzte. Keményen megmarkolta az eszközt, nehéz léptei alatt recsegtek a bitó
lépcsői. A hatalmas testű hóhér a kurva hajába markolt, aki hiába próbált
szabadulni, nem sikerült neki.
–
Örök megvetés és kín lesz a sorsod halálod után. Ugyanaz, amit miattad érzünk,
amíg csak élünk. Gerold Evinrud szolgája leszel… az öröklétig – recsegte az
öreg király, s miután végzett, egy egyszerű mozdulattal a leány piszkos
orcájára nyomta a sistergő billogot, ami a szolgát
rajzolta ki először a jobboldalon, majd a balon.
A
nő vérfagyasztó sikolyát mindenki hallotta, még a vár falain kívül lévők is, s
mindenkiben bánatot ébresztett.
–
Az ítélet halál – jelentette ki Bregor, majd intett a hóhérnak, aki meghúzta a
kart.
Csupán
egyetlen apró pillanat telt el, amíg lebillent a palló, de ebben a pillanatban
Diotyr olyan dolgot látott, amit csakis egy isten vehetett észre. A csinos
szőkeség vonásai eltorzultak, bőre feketévé vált, fogai pedig pengeélessé,
szemei vörös fénnyel villantak meg a parázs fényénél.
–
Ne! – ordított a farkasszemű, de már késő volt.
Az
örömlány nyaka körül megfeszült a hurok, lábai a levegőben kapálóztak, s senki sem
értette, hogy a férfi miért akarta volna megakadályozni a kivégzést. Ám amikor
meghallották a gúnyos kacajt, minden világossá vált.
Gerold
gyilkosa egy cseppet sem volt halott, sőt. Kifejezetten jókedvűnek látszott, s
ártatlan szemekkel bámult az őt megjelölő királyra.
–
Kicsit szorít – hörögte kacér mosollyal ajkain.
Diotyr
azonnal elengedte a menyasszonyát, és Loona kezeibe lökte, ő maga pedig a
kurvát tartó kötélhez szökkent, könnyű szerrel eltépte azt, majd a kőpadlóra
dobta a szőke nőt. Ezúttal már mindenki olyannak láthatta, hogy az isten az
imént. Ocsmány volt és ijesztő, mint egy rémálom, mint egy igazi szörnyeteg, és
folyamatosan kacagott.
Nyakát
azonnal elkapta a farkasszemű, teljes erejéből szorította, de az mintha meg sem
érezte volna, tovább hahotázva bámulta a hercegnőt, akit cselédje óvott.
–
Ne nézz rá! – rázta meg a rettenetet Diotyr, próbálta maga felé fordítani a
fejet, de az kitartott, s folytatta Avery vizslatását. – Azt mondtam, hogy ne
merj ránézni! – üvöltött a torz arcba a háború istene.
A
lány vörös szemeit meglepetten emelte a piszkosszőke férfira, elkomorodtak a
vonásai.
–
Ő a következő.
Diotyr
teste rázkódott a haragtól, miközben a családtagok szájából a Micsoda? és Miről beszél? szavak hangzottak el.
–
Ő a következő! – ismételte meg magát a szörny és újból felharsant a
vérfagyasztó kacagás.
–
Loona, azonnal vigye innen Avery-t! Most! – hangzott el a magabiztos utasítás,
s nem is kellett több, Loona azonnal kirángatta onnan az ájulás szélén lévő
hercegnőt.
–
Mi folyik itt, Diotyr?! – harsant fel Roald, aki meglepetten nézte, ahogy az
isten letépi az eltorzult, sötétszürke foltokkal lepett, néhol pikkelyekkel
borított testről a könnyű ruhácskát, de nem válaszolt a kérdésre. – Felelj!
–
Mi az, istenke? Nem mered elmondani nekik, hogy ki vagyok? – cincogott kacéran
az örömlány.
–
Mi folyik itt?! – sürgette Bregor is a választ.
Az
égi végül meglelte azt, amit keresett, amit mindenki közül csak ő láthatott. A
comb belső felén, egy aprócska helyen felfénylett az elrejtett rúna. Nem
pazarolt időt, rögtön hatalmas ütést vitt be az adott pontra, amitől a
szörnyeteg azonnal eszméletét vesztette.
Rémülten
tápászkodott fel a férfi, aki csak most fogta fel a lány szájából elhangzó
szavak súlyosságát.
–
Ez egy halálmondó – lihegte. – Más néven egy hárpia. A túlvilág egyik mocskos
szülötte… és pontosan látja az eljövendő halálok napját.
Ééééééééééés újabb fejezet! >.< Imádom a történeted, minél előbb folytasd! ^^ Arról nem is beszélve, hogy milyen király mitológiát hoztál össze. :D
VálaszTörlésHa az internet csodái megengedik, akkor jövő héten új fejezetet hozok :'D
VálaszTörlésKedves Luna!
VálaszTörlésEszméletlen, mekkora fantáziád van, és hogy milyen tökéletesen tudod használni! Fantaasztikus mitológiát hoztál össze, ami nekem különösen tetszett, ugyanis kicsit a görögökére emlékeztet, és azért is odavagyok. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy koppintottál, mindössze az ugrott be a történetedről. :)
A rész fantasztikus! Mint mindig, most is akkora csavart tettél a végére, hogy tátott szájjal olvastam el, és már előre félek, hogy mi lesz a következő. Nagyon izgalmas volt, és alig várom, hogy megtudjam mit lép erre Diotyr, és Roald, illetve persze a király. Mi lesz Avery-vel? Most erre kell várnom egy hétig!! :D Hamar hozd a következőt! Eszméletlen jó a történeted!
Ölel, Sam. :)
Jézusom, el se merem hinni, hogy ennyire tetszett :D Pedig tényleg az volt az érzésem, hogy nagyon bénácska :D Az az igazság, hogy nem csak nektek, de nekem is várnom kell egy hétig, hogy mi lesz Avery-vel, mert megmondom őszintén, fogalmam sincs :P
VálaszTörlésTényleg nagyon örülök, hogy ennyire tetszik! :) Köszönöm!