Hello ismét minden kedves idetévedőnek! :) Itt a negyedik fejezet! ;) Remélem tetszeni fog! Ha igen, vagy, ha nem, azt is jelezd mindenképp odalent! :) De, ha nem szeretnél lemaradni semmiről, akkor iratkozz fel, igazán jól esne a támogatás :)
És még a Karakterrajzok oldal is bővült ;)
Jó olvasást kívánok ;)
UI.: természetesen a történetből lesznek még idézetes képek, de ha kitenném most, ami kész van, akkor lelőnék egy nagy spoilert, úgyhogy úgy döntöttem, hogy most ilyet kaptok :) szerintem nagyon Diotyr-os ;)
A
dohos, hideg, ablaktalan helyiség plafonjáról szinte fülsüketítő csobbanással
értek földet az oda beszivárgó talajvíz cseppjei. Ez a folyamat oly régóta tartott,
hogy az idő folyamán a folyadék mélyedést hasított a padlóként szolgáló
kövekbe. Ez nagy hasznára vált a várbörtönben raboskodóknak, de ebben az esetben
feleslegesnek bizonyult. A hárpia ugyan már felébredt abból az
öntudatlanságból, amit a háború istene okozott neki, viszont hiába vágyott
oltani szomját, karjai és lábai is mind láncba voltak verve, amit a falba
erősített vaskarikába fűztek bele. Így akárhányszor próbált a víz felé
közeledni, kötelékei annyiszor rántották vissza hatalmas zajt csapva, ő pedig
visszaesett a földre. Szándékát pedig csak a szüntelenül rángatózó, ráncosra
aszott ajkak mutatták.
Nem
tudhatta, mikor került ide, de amikor éles hallását a vesztőhely felőli
sugdolózás ütötte meg, megértette, hogy csupán pár óra telhetett el az
akasztása óta. Ezután három férfi nehéz lépte vegyült a láncok csörgésébe, a
halálmondó pedig azonnal visszaöltötte emberien ártatlan, szőke hajú alakját,
hogy minél inkább megnehezítse az uralkodócsaládnak a vallatás folyamatát.
Ugyan kivégezni könnyűszerrel kivégezték volna, de fiatal nőket kínozni, az már
teljesen más.
Elsőként
a fekete csuhát viselő hóhért pillantotta meg, aki egy kulcscsomóban kutakodva
végül meglelte a megfelelő fémdarabkát, s felnyitotta a tömlöc kovácsoltvas
rácsait. Ekkor Diotyr ugrott be szélvészként a fogolyhoz, akár egy dühödt vad,
s mit sem törődve azzal, hogy egy törékeny leánnyal van dolga, megragadta a
nyakánál, majd keményen a göcsörtös falnak verte a csinos fejecskét, aztán
megismételte a mozdulatot. Minden becsapódást egy homályban feketén megcsillanó
vérfoltocska jelzett.
–
Miért jöttél ide? – hajolt az éjszakai pillangó arcába az isten sziszegve.
A
hárpia nem válaszolt. Kétségbeesést színlelve bámult át a férfi széles vállai
fölött, ahol az ifjú Roald álldogált karba tett kezekkel. Látható volt, hogy
cseppet sem fűlött a foga a vallatáshoz, így amikor megpillantotta a szőkeség
szemében a könnyeket, inkább lefelé fordította orcáját.
–
Kérdeztem valamit! – rázta meg dühösen Diotyr.
–
Kérem, hercegem, ne hagyja, hogy ezt tegye velem! – sikoltott fel a leány, s
amennyire kötelékei hagyták, az Evinrud felé nyújtotta vékony karját.
–
Fogd be a pofád! – szorított a kecses nyakra még jobban a farkasszemű, amire a
halálmondó fájdalmasat nyögött.
–
Nem lehetne, hogy nem fojtogatod? – motyogott a rövidke szakáll alatt Roald.
–
Mit neki?! Nem is érzi! Csak teszi itt magát! Igaz?
–
Kellemetlennek azért kellemetlen! – hörgött a leány, gyenge ujjaival próbálta
lefejteni magáról a szoros fogást, persze sikertelenül, azok folyton lecsúsztak
az izzadságtól és kosztól sikamlóssá vált bőrről.
A
trónörökös megelégelte az egészet, a megsegítő isten vállába markolt, hogy elrántsa
a kéjhölgy közeléből.
–
Megölte az öcsédet! – mordult rá Diotyr.
–
S ezért bűnhődni is fog. De amíg egy nesirili asszony arcát viseli, addig bánj
úgy vele, mint egy nesirili asszonnyal.
–
Neked se állt meg a kezed, amikor a billogért nyúltál. Atyádnak se.
–
Az a bűnhődés része.
–
Hercegem… hogy hálálhatnám meg jólelkűségét? – rebegte szinte elolvadva a
szőkeség, és rögtön lecsúsztatta vállairól a széttépett ruha helyett ráadott
posztóinget, hogy almaszerű, kerek mellei szabadon látszódjanak.
–
Vedd vissza a ruháidat, leány! – súgta émelyegve a trónörökös, akit mintha
megdöbbentett volna a szemérem ilyen könnyűszerrel való eldobása, holott ő is
kedvelte az örömlányok társaságát.
–
Nem csodálom, hogy ilyen hosszú életed lesz, ha ily gyáva vagy!
–
Köt az esküd! – kiáltott rá Diotyr.
–
Francba az esküvel!
–
Milyen eskü? – kérdezte Roald.
–
Amit Waldros kötött velük a hosszú életért cserébe.
–
Nem értem.
–
A halálmondók a Túlvilág Szolgájának a leánygyermekei.
–
Szellemekkel hál? Lehetséges ilyen?
–
Dehogy! – mentegetőzött az isten. – A Kapuba zuhant nők élettelen testében veti
el a magvait.
Az
Evinrud undorodva mordult fel.
–
A megfogant gyermekek a testből táplálkoznak a megszületésük napjáig. Mint egy
húsból készült lepkebáb. Csakhogy itt nem gyönyörűség lesz a végeredmény…
–
A főisten miért nem vet véget ennek?
–
Olyannyira gyűlöli a Szolgát, hogy nem hajlandó érintkezni vele. Még ennek
érdekében sem. Igazam van, ribanc?! – fordult a hárpia felé, aki mindeközben
visszaült a földre.
–
Apám nagylelkű és szeretete határtalan. Akármelyik halandó példát vehetne róla.
–
A halálmondók szabadon járhattak a Túlvilág és a halandók világa között, s
képességükből adódóan káoszt teremtettek. Akkortájt, amikor még Waldros nem
vette a kezébe az ő ügyüket is, rengeteg ember élete ment tönkre, mert sorra
azon voltak, hogy a hátralévő napjaikat számlálták. Épp ezért, a vezetőnk
megadta az amúgy gyorsan múlandó hárpiáknak az istenek csontjaiba is faragott
rúnát, így most ők is addig élhetnek, mint mi. Cserébe nem mondhatják el
senkinek, hogy mennyi idejük van hátra.
–
De ő elmondta… és Avery… biztosan csak hazudott – reménykedett Roald, de nem
tehette sokáig, az éjszakai pillangó csilingelő nevetése félbeszakította.
–
Kedves háború istene, miért nem mondod el neki azt, amit te is tudsz?
–
Mit tudsz? – vetette rá égető pillantását Roald.
–
A hozzá hasonlók nem tudnak hazudni. Nem képesek rá.
–
Ezek szerint a te drága, pici húgocskádat nem csak te, de a vén apád is túl
fogja élni – kuncogott győzelemittasan a csinos lány.
–
Igaz ez? – fordult Diotyr felé a hosszú hajú férfi.
Az
isten semmit sem szólt, meredten bámult előre.
–
Egy nagyhatalmú lény vagy, mégsem tudsz ez ellen tenni semmit sem?! – ordított
torka szakadtából Roald. – A húgom! A menyasszonyod!
–
Nem áll hatalmamban dönteni életről és halálról, de ha állna, hidd el, neki
adnám a te életedet is!
A
hárpia mosolyogva nézte a vitatkozó férfiakat. Élvezte a felfordulást, amit
köztük keltett. Régi álma volt, hogy végre megmondhassa valakinek, mennyi ideje
van még hátra, s végre megtehette. Ugyan tudta, hogy az életébe fog kerülni, de
nem érdekelte. Előbb a fiút ölte meg, aztán tönkretette a férfi Evinrudok
életét. Megtette, mert az apja megkérte rá… mert az apjának tervei vannak.
Méghozzá olyan tervei…
–
És akkor most mi lesz vele? – nyugodott meg mély levegőt véve a herceg.
–
Megölöm. Ilyen egyszerű.
–
Előtte ki kéne deríteni, miért jött ide… azon kívül, hogy eljárjon a szája és
végezzen a testvéremmel… tudni akarom, mi volt a célja. Ki tudod szedni belőle?
Diotyr
egy pillanatra elgondolkodott, s eszébe jutott egy kínzási módszer, aminek
alkalmazását ugyan Waldros törvényei tiltottak, de ez most egy kirívó eset
volt. S nem is kellene hozzá más, csak egy hosszú tű.
–
Kell… kell egy tű. Csupán ennyi.
A
hárpiára megránduló arcából sejtette, hogy ismeri már a módszert. Mivel a
háború istene pontosan látta, hol helyezkedik el a rúna, így sérülés nélkül
körbe tudta volna fúrni a csontot az aprócska szerszámmal, ami a fájdalmak
legmélyebb bugyraiba kalandozta volna el a lányt.
–
Rendben. Ez megoldható – bólintott Roald, s épp elindult volna, de ekkor
kínkeserves szenvedés neszeit hallotta meg.
A
leányra pillantott, a fehér posztóinget eláztatta a kiömlő, forró vér, ami
egyenest a cserepesre száradt ajkak mögül bugyogott elő. A hárpia szájára
boldog mosoly ült. Valójában büszke volt magára. Büszke, mert képes volt erre a
szerette apja, a Túlvilág Szolgája miatt.
Roald
látott már pár dolgot az életében, de ez még annál is jobban elborzasztotta,
mint amikor a szemérem könnyűszerre való eldobásáról volt szó. Döbbenten
pislogott a ragacsos vértől áztatott nőre.
–
Ilyenek ezek a hárpiák – csóválta meg nehéz fejét Diotyr, miközben övében kés
után kutakodott. – Akár még a saját nyelvüket is képesek leharapni a cél
érdekében.
~*~
Az
éjszakai szelek ezúttal különösen jegesen szántottak végig a békésen nyugvó
Nesirilen. Az egész birodalom álmodott. Csupán ketten voltak ébren, de az
egyikőjüknek egyáltalán nem is volt szüksége alvásra.
Diotyr
pár nap elteltével ismét ellátogatott a mesterien megformált jégfarkasához,
mert úgy érezte, ideje lenne végre útnak indítani. Ügyes kezekkel látott hozzá
a szobor mellkasán a szívüreg megformálásához. Egy kampós végű, fémből készült
rudat hozott csak magával, amit szájához emelt, majd ráfújt. A szerszám azonnal
engedelmeskedett, és fehéren felizzott, tompán világította meg az isten
smaragdzöld íriszeit. Ezután a monstrum alá ült, hogy hangos sercegés és
gőzölgés közepette nekilásson a munkálatokhoz. Ugyan keze egy pillanatra sem
remegett meg, gondolatai millió irányba áradtak szét.
Megemlékezett
a hárpiáról, akinek immáron a vére az ő kezein száradt. Igazából nem számított.
Csak egy a sok között. Számára egy élet, ami nem a sajátja, nem jelentett
semmit. Tulajdonképpeni halálhozóként a mindennapjai szerves részét képezte a
pusztulás, tisztában volt azzal, hogy egy napon mindenki odavész. Egyedül az
számított Diotyrnak, hogy a saját, hosszú élete a lehető leghosszabbra nyúljon.
De most olyan érzelmekkel kellett megküzdenie, amik eddig sosem lopták be
magukat a szívébe.
Avery
megjelenésével eddigi filozófiája megváltozott, s olybá tűnt, a gyermetegen
naiv lelkületű hercegnő életben maradása került a fontossági sorrend első
helyére. Az isten maga sem értette ragaszkodásának okát, de érezte, beleőrülne
abba, ha a leánynak egyetlen haja szála is meggörbülne, pedig ezek szerint elég
nagy az esély a korai halálra, amit minden bizonnyal az apja által vívott
háború fog okozni. Ugyanaz, a miben ő is segédkezik. Eztán jogos a kérdés:
vajon ők tehetnek-e a fiatal menyasszonya várható elmúlásáról?
A
hadvezérek leghatalmasabbika, a háborúk irányítója, a harcos férfiak végzetének
beteljesítője, farkasszemű Diotyr, erősen borostás arcán komor kifejezés ült.
Vastag szemöldökét összevonta, amitől gondterhes ráncocskák jelentek meg
homlokán.
Miután
végzett a szobron, finoman megművelt kése után nyúlt, amivel nem is olyan régen
a halálmondó életét ontotta ki. Elhelyezkedett, alatta recsegtek a
jégkristályok és a hó, felnyitotta az arannyal futtatott markolatot, aminek
rejtett üvegfiolájában az Evinrud-ház trónörököse, Roald vére vöröslött. Éppen
készült feltölteni a kivájt üreget, amikor meghallotta, amint a hercegnő
ajtaján kopogtatnak. Ugyan akár mérföldekkel messzebbről is ki tudta volna kémlelni
a beszélgetést, ő mégis inkább közelebb húzódott a várfalhoz, hogy ne legyen
olyan távol a kisasszonytól.
Odafönt,
a halk hívó szóra immáron felbátorodva lépett be a trónörökös kishúga
hálóhelyiségébe. Az időközben be-belopódzó cselédek miatt a kandallóban még
mindig lobogott a tűz, így az töltötte be narancssárgás fényével a szobát,
amivel az aprócska Avery vörös haja majdhogynem összeolvadt. Szemei, akár az
izzó széndarabok villantak meg.
–
Bocsáss meg, felébresztettelek? – mosolygott az egyik Evinrud a másikra.
–
Ilyenkor bárkit felébresztettél volna – nevetett a lány.
Roald
fürge léptekkel és derűs arccal ment az ágyhoz, hogy leüljön annak szélére. Nem
akarta mutatni, hogy belül milyen gondok mardossák, de nem bírta ki, hogy ne
nézze meg, él-e még az egyetlen testvére. Ezek után már túlságosan is féltette,
s rettegett attól, hogy minden igaz, amit a hárpia mondott. Reménykedett benne,
hogy csupán hazugság, de a biztonság kedvéért szeretett volna minél több időt
eltölteni Avery-vel.
–
Miért jöttél? Atyánk rosszul van? – sápadt el a kisasszony.
–
Dehogy! Csak téged szerettelek volna látni.
–
Reggelinél is mindig ott vagyok – kuncogott a szépség, a csilingelő hang
viszont inkább elkomorította a férfit. Ki tudja, meddig hallhatja még?
–
De én most szerettelek volna látni.
–
Akkor itt vagyok! – lelkendezett, de látva családtagja pillanatnyi rosszkedvét,
ő is olyan lett. – Mi bánt?
–
Mi bántana?
–
Gondterheltnek tűnsz. Pedig… nincs miért, nemde? – Avery selymes, halk
suttogását tompán nyelték el a falak, mintha már most is csak egy kísértő árny
lenne az élők között.
–
Nem – rázta meg vaskos, helyenként többször átkötött haját Roald. – Nincs
miért.
–
Mi lett vele?
–
Kivel?
–
Azzal a szőke lánnyal… aki… Geroldot…
–
Azt kapta, amit megérdemelt. Meghalt.
–
De… az akasztás… az, hogy lehetett?
A
férfi igazán nem tudta, mit mondhatna. Ha elmondaná, amiket tud, s amiket nehéz
szívvel, de eltitkol előle, a leány minden bizonnyal összeroppanna a súlyok
alatt. Így hát csak végignézett rajta, a forró lávaként leomló hajzuhatagon, a
hófehér bőrön, a vaskos ajkakon és a finom arcvonásokon, majd a gyenge testen,
amit sötétkék hálóruha takart. Pontosan olyan színű, mint az ő alvóinge.
–
Néha előfordul, hogy… az illető nyaka erősebb a szokásosnál, így kibírja
nyaktörés nélkül. Nem hal meg rögtön.
–
Dio herceg ezért vágta le a kötélről? Hogy ne szenvedjen?
–
Minden bizonnyal – bólintott a férfi.
–
És mondd!... – kezdett bele a mondatba Avery, de inkább megrázta fejét, nem
folytatta.
–
Mit mondjak?
–
Nem fontos.
–
Minden érdekel.
–
Biztosan csak káprázott a szemem, de tudnom kell! Egy pillanatra mintha… én
olyat láttam… az istenekre, én olyat láttam, bátyuskám, ami rettenetes.
Roald
szíve kihagyott egyet. Talán mégis be kell majd vallania mindent?
–
Mit láttál?
–
A lány arca… egy pillanatra olyan volt, mint egy… mintegy szörnyetegé –
suttogta az utolsó szót félve.
–
Én nem láttam. Biztosan csak képzelődtél.
–
És amit mondott? Mit jelent, hogy ő a
következő?
A
kisasszony arcára nézve a trónörökös szíve majdhogynem összetört. Erős
mellkasára húzta testvére fejét, s simogatni kezdte hosszú haját.
–
Figyelj rám! Annak a nőszemélynek az elméje régen megbomlott. Nem szabad rá
hallgatnod.
–
Lehet, hogy engem is meg akart ölni?
–
Lehet. De már vége. Nem tud téged bántani.
–
Nem tudom, Roald… tudod, én sokat álmodom. És az az arc, amit akkor láttam…
olyan volt, mint álmaimban. És ott sok olyan van. Rajta kívül még rengeteg.
–
Nem hagyom, hogy bántsanak.
–
De a rémképeket nem tudod megállítani, igaz?
–
Mikről látsz rémképeket?
–
Mindig egy háborúról… sok halálról… a saját halálomról…
–
Az istenekre, Avery!
–
Én sem akarom őket látni, elhiheted! De a fejemben vannak.
A
herceg nagyot sóhajtott, a húga álla alá nyúlt, hogy magára emelhesse
tekintetét.
–
Bármi is akar bántani téged, én megvédelek. Mindig ott leszek melletted, és nem
hagyom, hogy bántsanak. Megértetted?
Avery
serényen bólogatott, majd visszabújt bátya meleg testéhez, ahol a
legeslegnagyobb biztonságban érezte magát az egész világon.
Miután
elültek a beszélgetések, s csak a két, gondterhelt ember ütemes szuszogását
hallotta, ahogy elaludtak, Diotyr felállt a várfal tövéből. Céltudatosan
lépkedett a teremtményéhez, immáron megállíthatatlanul töltötte fel a
szívüreget vérrel, végül a jégfarkas megmozdult. Hatalmas testével csikorogva
tett egy lépést előre, ezután meghajtotta fejét mestere előtt. Ő az istenek ősi
nyelvén suttogott érthetetlenül valamit a fülébe, az állat pedig elindult
Desiralis irányába.
A
háború istene sokáig bámult utána, majd lehunyta szemeit, s eltűnt az udvarról,
sőt, egész Nesirilből. Ki tudja hová? Ki tudja, meddig?
~*~
A
király egymagában üldögélt csarnok méretű szobájában. Mogyoróbarna szemei előre
meredtek, nem is figyelt arra, hogy mit vesz el az előtte lévő, roskadásig
megrakott asztalról, csak tömte magába, amihez hozzáért, s egyre csak a
márványpadlón éktelenkedő hibát kémlelte.
Csámcsogása
visszhangzott a teremben, akárhányszor megmozdult, megreccsent alatta a szék.
Súlyos teste volt, de nem kövér. Izmos. Erős, akár egy igazi nomád harcos.
Rajta egy sötétvörös bársonyból készült ruha, bőrnadrág és aranyberakásos
csizma ékeskedett. Csillogóan kopasz fején pedig Desiralis drágakövekkel sűrűn
díszített koronája.
Galad,
a birodalom újdonsült uralkodója, szeretett a hálóhelyiségében vacsorázni.
Ilyenkor végignézte mindazt, amije van. Az óriási ágyat, amin egyszerre akár
húsz ember is kényelmesen elfeküdt, a vadászatban szerzett trófeáit, a
szobrait, az itt elhelyezett szökőkutat, amit mérnökök tucatjai terveztek.
Természetesen a királynak nem volt elég a víz, a legédesebb vörösbor folydogált
a csapokból. De amire a legbüszkébben tekintett mindig is, az a szemközti falra
erősített kard, amit saját kezűleg mártott meg az előző királyban. Így lett övé
a birodalma.
Jelen
esetben viszont a padlón lévő hiba jobban idegesítette. Már elhatározta, hogy
amint lehet, kijavíttatja, de az is előfordulhat, hogy az összes járólapot
kicserélteti ezüstre. Vagy akár aranyra.
A
gondolatra, hogy könnyűszerrel meg is tehetné mindezt, önkénytelenül is
elmosolyodott, s az imént harapott paradicsom leve végigfolyt csupasz arcán.
A
szépen faragott ajtón kopogás hallatszott. Galad intett az ott posztoló
testőröknek, hogy engedjék be az illetőt, azok pedig rögtön engedelmeskedtek.
Kecsesen
mozgó női alak lépett be fekete, fűzős ruhában, fehér köténykével domborodó
mellein és derekán. Egy cseléd. Elsősorban az úrhoz sietett, mélyen meghajolt
előtte, a gyönyörű nőnek pedig még ez a férfi sem tudott ellenállni. Az itteni
asszonyok nagyrészt mind sápadtak a hó miatt, de ez napbarnított, a haja is
olyan, mint a termékeny föld, a szemei pedig, mint két végtelen mély kút.
A
lány az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen, de nem is sejtette, hogy ezen
az estén, akár csak Nesirilben, a szokásnál nagyobb szelek jöttek. A jeges
levegő úgy tört be a szobába, hogy rögtön lerepítette Galad egyik portréját a
falról, és teljesen tönkrement.
Az
országfő azonnal felpattant, kérlelhetetlenül dobogó léptekkel száguldott a
cseléd felé, aki hátrálni próbált, de csakis az ablak maradt neki. A férfi
elkapta a munkától megkeménykedett kezet, ami megpróbálta ellökni, de nem
sikerült. Ezután másik markával szinte teljesen átszorította a nő nyakát,
megdöntötte a karcsú testet, ami már félig kilógott a legmagasabb torony egyik
ablakából. Alatta a város terült el, ahol még mindig zajlott az élet, de a lány
csakis a fülébe fütyülő szelet hallotta. Mikor a szorítás lazulni kezdett
rajta, s ő arra készült, hogy egy utolsó pillantást vessen a világra, egy
kesztyűs kéz ragadta meg Galadét.
–
Mit képzelsz?! – reccsent az odaérő testőrre.
–
Ne piszkolja be a kezét, fenséges uram! Főleg ne egy cseléddel… – rázta meg
fejét a jó kiállású, de még kissé fiatal férfi.
–
Igazad van – húzta vissza nyugodtan a reszkető nőt a magasból, majd áttolta a
katonához. – Vigyed a tömlöcbe – jelentette ki könnyedén, miközben lassan
visszaült az asztal mögé.
–
Mi legyen a sorsa, uram?
–
Itassanak vele viaszt – legyintett oda se figyelve. – Aztán etessenek vele
madzagot. A többit már tudják – adta ki az utasításokat, a katona pedig erősen
megragadt a hölgyeményt és kirángatta a hálóhelyiségből.
Csendesen
suhantak végig a szobrokkal és dísznövényekkel díszített folyosókon, több
fordulatot is bevéve, mielőtt a katona megszólalt volna.
–
Eszednél vagy?! – ripakodott a hullasápadt nőre a fiú. – Te is tudod, hogy
mindig mindent ellenőrizni kell, mielőtt akármit is csinálsz odabent!
–
Sajnálom – hebegte erőtlenül a szépség.
–
Van fogalmad arról, hogy mi fog most történni?!
A
cseléd ijedten kapta fel tekintetét szeretőjére.
–
Meghalok?
–
Látok rá esélyt! – mondta, de nem fecsérelt több időt.
Egyenesen
az udvarra vezetett az útjuk, de ott is minden szénaboglya, sarok, vagy bokor
mögé el kellett bújniuk, hogy ne vegyék őket észre az arra cirkáló páncélos
járőrök. Szerencsére ilyenkor már senki sem figyelt annyira a munkájára,
mindenkinek csak az járt a fejében, hogy végre hazamehessen a családjához.
Elrobogtak néhány tűz mellett vacsorázó
katona mögött is, mígnem el nem értek a várudvar végénél álló lovardába, amit a
fiatal katona apja birtokolt. A vékony, csapzott szakállas vénember is pakolt
már, amikor meghallotta a gyanús zajokat. A nő a sötétben levert egy nyerget.
–
Ki van ott?! – fogta marokra rögtön az apó az egyetlen fegyverét, egy üveget, s
a hang irányába fordult.
–
Csak mi vagyunk! – intette csendre a gyermeke az apját, ahogy előlépett
kedvesével a sötétségből.
–
Ó! Mi járatban jöttetek?
–
Kell egy jószág, apám!
–
Minek az neked? – vakargatta kopasz feje búbját.
–
A Gyilkos… meg akarja ölni! – biccentett a cseléd felé a testőr.
–
Mit csináltál, drága? – ugrott rögtön a legerősebb jószághoz a lovarda mestere,
hogy felnyergelje azt.
–
Le… levertem egy képet. Véletlen volt.
–
Az nem számít neki! Ennek semmi sem számít! – köpött a földre az öreg.
Eközben
a katona mindenfélét pakolt össze egy táskába: élelmet, pénzt, fegyvert,
takarót, amit csak tudott, végül egy könnyed mozdulattal feldobta a
gyönyörűséget a lóra.
–
Te nem jössz? – kérdezte az kétségbeesetten.
–
Az túl feltűnő lenne. De követlek, amint lehetséges – hadarta cseléd kedvese.
–
De mégis, merre menjek? – érdeklődött a nő kétségbeesetten, miközben átvette a
csomagot, és jövőbeli apósa épp a kijárat felé vezette.
–
Menj Nesirilbe, a fővárosba! A nagynéném az Aranyhordó nevű kocsma tulajdonosa,
csak mutasd meg ezt neki, s tudni fogja, hogy családtag vagy! – nyomott valamit
szerelme ujjai közé a fiú.
A
cseléd szemügyre vette azt. Egy családi ereklye, egy ívelten hajlított fém
nyakék.
–
Ez anyádé volt… – szepegte elérzékenyülten.
–
Immáron a tiéd. Vágtass, ahogy csak tudsz, menekülj! Követlek, amint tudlak.
A
fekete szemű szépség rémült volt, de bólintott. A katona felugrott hozzá egy
röpke csókra, hisz nem tudta, hogy látni fogja-e még valaha kedvesét.
–
Szeretlek, Serasim! – súgta, de nem várta meg a választ, amekkorát csak tudott,
a ló hátsójára húzott, ami rögtön vágtázásba kezdett. – Vigyázz a határon! –
kiáltott utána.
A
sötéthajú fiú csak sebtében köszönte meg apjának, aztán rohant is vissza a
várba, s csak reménykedni tudott abban, hogy senki sem látta, amint ellent
cselekszik annak, akitől talán még egy isten is meghátrálna.
Kedves Luna!
VálaszTörlésNagyon tetszik a rész, szokás szerint hozod a formád, és fantasztikusan kidolgoztad, és megfogalmaztad az egészet. :) Nagyon tetszett az elején a testvérek beszélgetése, ahogy a bátyó nyugtatja, húgát. Nekem is van egy bátyám, akivel nagyon jó a kapcsolatom, és mindig olyan jó látni, ha az idősebb védelmezi a kisebb testvért! :)
A vége pedig nagyon érdekfeszítő! Kíváncsi vagyok mi lesz még ebből, mert biztos, hogy nagy terveid vannak még...
Összegezve, szerintem az egész nagyon jó lett, és tűkön ülve várom a következőt! :D
Üdv: Sam. :)
Kedves Sam!
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm, hogy mindig írsz nekem pár bátorító sort, minden egyes alkalommal rettentően jól esnek :) Sajnos egyelőre a blog nem örvend akkora szeretetnek, mint reméltem, és igazából nem is értem, mit csinálok rosszul. De nem adom fel, már csak azért sem, mert ilyen lelkesen olvasod a történetet :) Köszönöm :)
Drága Luna!
VálaszTörlésAnnyira kidolgozott és igényes az egész történet, hogy valami hihetetlen. Mindent te találsz ki vagy interneten néztél utána adolgoknak?:)
Rettenetesen várom a következő részt!
Ölel,
Dorothy L.
Kedves Dorothy!
VálaszTörlésNem nézek utána semminek, amit olvastok, az mind az én saját agyszüleményem :) Igyekszem minél szemléletesebbé tenni a dolgokat :)
Minden bizonnyal szombaton folytatódik a történet ;)
Puszi,
LunaG
Hű, köszönöm szépen, lesem :D
VálaszTörlésSzia! Nagyon tetszik a blogod! Hibátlanul és igényesen írsz egy fantasztikus történetet! Remélem hamarosan hozod a következőt! :)
VálaszTörlésSzia! :) Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik a blog és a történet! :) Igyekszem minél hamarabb új fejezetet hozni, talán sikerül a hétvégén, de nem garantálom :( :)
VálaszTörlésODabasz! Király
VálaszTörlésRövid, tömör, velős :D köszönöm :3
VálaszTörlés