Üdvözlök mindenkit ismét az Északi szél blogján :3 egy hét kihagyás után megérkezett az újdonsült fejezet, remélem ez is tetszeni fog nektek :)
Mint ahogy az elmúlt napokban láthattátok, rendeztem egy közvélemény kutatást, és, hát... elég vegyes visszajelzéseket kaptam, de mivel még így is több volt az, aki pártolta az ötletet (igaz nem sokkal), ezért megcsináltam a csoportot, amit az alábbi linken értek el: Csoport
É.Sz.O.K.-nak neveztem el, ez az Északi szél- Olvasói közösségre utal, de szerintem nagyon jól megy a címhez is :DD
Tehát aki szeretne, az csatlakozzon bátran. Több infó és érdekesség is ki fog kerülni, de ha nem szeretnétek részt venni a társasági életben, de szeretnétek mutatni, hogy támogatjátok a munkám, akkor is klikkeljetek, mert nagyon jól esne! :)
Tehát: új fejezet, véleményezzétek és csatlakozzatok a csoportba ;)
Úgy
tartják, hogy Diotyr, a háború istenének keze még sosem remegett meg egy
szempillantásra sem. Döntéseiben nem kételkedik, nem vonja vissza őket, s
magabiztosan hajtja végre akaratát, legfőképp akkor, amikor ember nehézségű
pallosával kell lesújtania a csatában. Rendkívüli ereje és hősiessége előtt
pedig rengeteg halandó hajtott fejet, így nem véletlen, hogy a háború, a
megfontoltság és a férfiasság istenének szerte az egész világon emeltek
szentélyeket, s áldozatok tucatjait nyújtották oda neki nap, mint nap, ami
minden alkalommal egyre erősebbé tette Waldros kiváltságos gyermekét. Hiába, ki
az, aki ne akarna győztes háborúba vonulni?
Azonban,
ha ez a sok ezer hódoló látta volna, miképp a mélyen tisztelt férfi keze
kőszoborként dermed meg a szeretett nő ajtaja előtt, bizton a hasukat fogva
mulattak volna Diotyron. Hiába akart, nem bírt, nem mert bekopogtatni a
szobába, ami Nesiril legnagyobb kincsét rejtegette. Többszöri próbálkozás és
indulatos sóhajtás után se szedte össze a rettenthetetlen farkasszemű a
bátorságát ahhoz, hogy beszéljen menyasszonyával az alig két órája történt
eseményekről. Pedig olyannyira tudni akarta, mit érez a lány, hogy a koldus sem
akarta jobban a gazdagtól az összes pénzét.
Végül
mindenféle önmarcangoló, s halandóhoz méltó önbizalmatlan filozofálgatás után
rávette magát arra az egyszerű kis mozdulatra, amit mindenki szinte minden nap
végrehajt legalább egyszer. Bekopogott, válasz viszont nem érkezett. Ekkor
megismételte, de a szépséges hercegnő ekkor sem szólalt fel, helyette
csörömpölés csendült fel odabentről, mint amikor egy aranyból készült fazék
esik a padlóra. Diotyrnak ismerősnek tetszett a hang, s tudta, hogy Avery-nél
nem lenne szabad ezt hallania, így bármiféle időpazarlás nélkül berontott a
helyiségbe, de csupán annyit látott, ahogy az alakok villámgyors, sötét
árnyékként suhant ki az ablakon. Piszkos zöld farkasszemei azonnal a leány
ágyát kezdték vizslatni, s észrevette, hogy az még bevetetlen. Tehát a hercegnő
nem volt idebent, amikor a négy alak behatolt, de a biztonsága attól még nem
volt garantált.
Azonnal
felébresztette magában az ösztönt, ami az istenek sajátja, s amivel érezni tudta
az összes lelket, ami a várban, sőt az egész városban élt. A mindennapokban
Diotyr igyekezett minél inkább elnyomni magában ezt a képességet, hisz
hihetetlen erőket emésztett fel, ráadásul felettébb zavarónak bizonyult, amikor
mindig mindenkiről tudta, hogy hol volt, mit csinált, mint gondolt és mit
érzett. De jelen esetben ennek segítségével derült fény arra, hogy Roald épp
egy egyperces néma csönddel tisztelgett régi barátja, Astel holtteste felett,
Bregor király békésen szunyókált a szobájában, Loona az egyik inassal
hetyegett, s még annyi minden más is beszivárgott ekkor az isten elméjében,
hogy bárki más kétségbeesés és fájdalom közepette roskadt volna össze, de ő
most nem ért rá erre. Tudata, mintha egy egész világot tett volna ki, egyre
csak felgyűlt helységekkel, illatokkal, amik émelyítették, szavakkal, amik
fülsüketítő vijjogássá olvadtak össze, s mindenféle lélekkel, akiket az isten
sorra lökött félre, csakis egyet kutatva. Majd végre meglelte.
Eszeveszett
vadként rohant le a szűkös, nedves csigalépcsőkön, egészen addig, amíg az ő
hálóhelyiségének a szintjére nem ért. Eddig sem gyönyörködtették a növények,
amik valami életet csempésztek a falak közé, sem a sötétvörös szőnyegek, amik a
hideg ellen szigeteltek, sőt, még a díszes ólomüveg ablakok sem nyerték el
tetszését, amiken esténként megannyi apró szivárványszínben ragyogó, fátyolos
lepkeként csillant meg a mécsesekben a gyertyaláng. S most mindez dühítette őt,
hisz ez a sok dolog csak búvóhelyül szolgálhatott a betolakodóknak, akiknek
jelenlétét egyáltalán nem érezte, de mégse tartotta valószínűnek, hogy távoztak
volna.
A
hálószobájához érve az ajtót résnyire nyitva találta, odabentről pedig élesebb
fény derengett. Szinte kitépte a nyílászárót a helyéről, amikor belépett, s
pont, ahogy gondolta, az ágya mellett álldogáló komód előtt ott lelte Avery-t,
aki rémült, tágra nyílt tekintettel pislogott a férfi mellvértjére, amin ott díszelgett
az istenségét szimbolizáló lándzsahegy.
A
hercegnő nem azon lepődött meg, hogy tetten érték, nem Diotyr jelenléte miatt
uralkodott el bensőjében a pánik, sokkal inkább a szimbólumok és páncélok
láttán. A férfi ereiben megfagyott a vér, fogalma sem volt arról, miképp fogja
kimagyarázni magát a helyzetből.
–
Kisasszony… – tett egy tétova lépést a leány felé, de az rögtön hátrálni
kezdett. Az égen ragyogó Hold ezüstszín fátyollal lepte be a tüzes hercegnőt,
ki még mindig remegő ujjai között szorongatta a szépen művelt fémdarabot.
–
Ki vagy te? – suttogta bágyadtan remegő ajkakkal, azonban választ nem kapott
kérdésére.
A
mögötte feszülő ablaküveg hirtelen szilánkokra robbant szét, ahogy az egyik
sötét alak lábával berúgta azt, s úgy ragadta magával Nesiril egyetlen
hercegnőjét, hogy még az isten sem bírta szemmel követni, majd eltűnt vele a
veszélyekkel teli éjszakában.
A
háború istene egyedül maradt. Döbbent szempárral meredt a betört ablakra, az
egész teste ólomsúlyú lett, az elméje pedig teljesen kiürült. A jelenet úgy
tetszett neki, akár egy látomás, vagy egy álom, amiről mindenki tudja, hogy nem
valóságos. De ebben az esetben ez nem így volt. A falon tátongó lyukon át
fütyülve tört be a jeges szél, ami néhány kövér hópelyhet táncoltatott a hátán,
s immár nem volt odabent senki, akit zavart volna a hideg.
–
Avery?... – visszhangzott tompán a reménytelen kérdés a kihűlő falakon, s
Diotyr úgy állt a szoba közepén, mint egy kőszobor.
Hirtelen
mindennél gyengébbnek érezte magát. Olyasféle üresség töltötte ki lelkét,
amiről egy isten sosem tudhatná, milyen. Mégis az egész oly ismerősnek tűnt a
férfi lelkének. Odabent az űr egyre csak sűrűsödött, harag és tehetetlenség
vegyült belé, s ezek mind a szívére nehezedtek.
Aztán
a semmiből, a háta mögül egy csapat őr bukkant fel, páncéljuk harsányan
csörtetett. Ez kellett ahhoz, hogy a háború istene magához térjen. Megrázta
nehéz fejét, a hangok ismét kiélesedtek, a képek többé nem voltak elmosódottak
és már nem szédült. Egy isten az erejével ott termett, ahol csak akart, ehhez
csupán az üldözöttek bemérésére és egy gondolatra volt szükség, így úgy, mint
az előbb, Diotyr kutatni kezdett a lelkek között, de épp úgy, mint ezelőtt,
most sem lelte meg a keresendő személyeket, s ezúttal a hercegnőt sem érezte.
Viszont végre megvilágosodott mindennek a miértje.
–
Az a mocskos ribanc! – szitkozódott, majd abba az irányba szegődött, amerről
Roaldot érezte.
Útközben
a folyosókon már meg is pillantotta a herceget és a királyt magát, akik minden
szobába sorra benéztek az őrökkel együtt.
–
Hol van Avery?! – reccsent rá a herceg az istenre, amint rávetette égetően
sárga tekintetét.
–
Azonnal indulnunk kell! – haladt el sietve Diotyr Roald mellett, aki erős
kezeivel visszarántotta az állítólagos jótevőjüket.
–
Miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökét, amitől a homlokán gondterhelt
ráncok jelentek meg, akárcsak az apjáén szoktak. Hiába, a trónörökös lassan, de
biztosan átveszi felmenője helyét.
–
Elrabolták, és minél hamarabb utol kell őket érnünk, mert nem tudom őket
követni! – ordított idegesen és sürgetően a farkasszemű.
–
Mi az, hogy nem tudod őket követni?! – loholt utána a herceg, szorosan mögöttük
az uralkodóval, aki megszólalni sem tudott félelmében.
–
Egy isteni holmi van náluk, ami meggátolja minden olyan tevékenységem, ami
ártalmas rájuk nézve. Úgyhogy sietnünk kell, nagyon gyorsak!
A
feszülő izgalom és düh szinte tapintható volt, ami körülvette a három férfit. A
királyi istállóban, miközben arra vártak, hogy az álmából felkeltett lovászfiú
felnyergelje a lovakat, kis híja volt csak, hogy a herceg nem üldözte el az
égit.
–
Hasznavehetetlen vagy, remélem, tudod! – morogta karba tett kezekkel. –
Gyorsabban! – utasította a serényen ügyködő, fiatal, szőke fiút.
–
Erről nem én tehetek! Ha tudtam volna…
–
Ne mentegetőzz! Ha gyereket akarsz csinálni a húgomnak, legalább vigyázz rá!
–
Fiam, nyugodtabb lennék, ha pár katona is menne veletek… – szorított rá Bregor
fia vállára.
–
Nincs időnk toborzásra! – hadarta, s fel is ugrott majdani sógorával együtt a
frissen felnyergelt lovakra.
A
megviselt arcú, hűbérúrból lett király beletörődve bólintott.
–
A határ felé induljatok! Csak arra juthatnak ki, máshonnan csak égig érő hegyek
és tenger.
A
két aggódó fiatal összenézett, majd egyszerre csaptak oda a lovaknak, s hagyták
magára az aggódó királyt.
~*~
Hosszúnak
bizonyult az éjszaka. Olyan hosszúnak, amilyet még egyikőjük sem élt meg. Egy
percre sem álltak le, hiába mardosta Roaldot a hó és a jég, hiába érezte, hogy
talán elveszíti ujjait. Nem érdekelte. Csak az lebegett a szeme előtt, ahogy az
egyetlen életben maradt testvérét a Gyilkos Király várbörtönében tartják fogva.
A
túlhajszolt lovak szájából patakzott a felhabosodott nyál, patáik minden egyes
földet érésnél átfagyott fűszálakat törtek szilánkosra, a pirkadattal pedig
csak rosszabb lett az egész.
Ahogy
a Nap felütötte fejét, nyalábos sugarai nem meleget hoztak magukkal, csak még
inkább lehűtötték a levegőt. A két férfi is elfáradt már. Hiába volt Diotyr
isten, a véget nem érő vágta őt is megviselte, hisz már legalább két hete egy
szemhunyásnyit sem aludt, s csak csodálni bírta a mellette nyargaló halandó
végtelen kitartását.
A
környéken senki sem járt és senki sem lakott. A pirkadatra az ébredező
varjúrajok hangosan károgva és szárnycsattogtatva emelkedtek föl a sűrű
fenyvesekből, s magasan az égben repülve olyanok voltak, mint a tűzből
fölszálló perjék. Valójában a halálra vártak. Izgatottan lesték, vajon mikor
fordul le a lóról az egyikük, s mikor juthatnak végre friss, meleg húshoz,
azonban ez nem történt meg. Az isten és az Evinrud végeláthatatlanul száguldottak
át a kietlen, érintetlenül hallgató tájon.
Egy
lassabb tempót felvett pillanatban Diotyr megelőzte társát, szaporán ziháló
lovát erőszakosan ugyan, de felhajtotta az előttük akadályként álló dombra, s a
lábainál elterülő völgyre nézett. Elérték a határt, viszont nem az a látvány
fogadta az égit, mint azt várta. Régebben sokszor nézett le erre a helyre,
ahova elég volt csupán egyetlen végvárat felállítani, mivel a félsziget egy
alig tizenöt kilométer széles szorossal kapcsolódott Desiralishoz. A határőrök
minden nap hősiesen védték az egyetlen bejáratot, ami a szeretett birodalmukba
vezetett, s most… s most…
Feltámadt
a szél. Nem is szél, csupán egy kis szellő. Ez már langyos volt, de Roald
átfagyott arcának mégis forrón hatott. Bénultan meredező kezét végigfuttatta az
éledező bőrön, és amikor ránézett az ujjaira, valami puha és szürke anyagot
vélt felfedezni rajtuk.
–
Mi van ott, Diotyr? – kiáltott fel az istennek a dombtetőre, aki viszont nem
válaszolt.
A
lovát egy kiszáradt fához kötötte a herceg, majd komótos lépteivel elindult
felfelé. Ahogy egyre közelebb ért, egyre inkább tudta, hogy valami nincs
rendben, s jól gondolta.
A
csodás végvár, ami nem is olyan rég még magasan emelkedett a dombok fölé szikár
falaival, most a földdel egyenlő. Az épületet lerombolták, amit tudtak, azt
felégették, s az egészből nem maradt semmi, csupán elfeketedett kövek, s még
néhol füstölgő hamukupacok.
–
Sajnálom – fordult a sokkban lévő férfihoz az isten.
–
Mikor – nyelt egyet – történhetett ez?
–
A romokat elnézve nagyjából három, talán négy napja.
–
És azóta védtelenül vagyunk… – döbbent rá Roald. – Hogy lehetséges?
–
Fogalmam sincs… de… itt erős katonák állomásoztak, tehát vagy egy nagyobb
csapat kellett ennek a munkának az elvégzésére, vagy…
–
Belső ember?
Diotyr
bólintott.
–
Tehát áruló van köztünk.
–
És így akadály nélkül átjutottak Avery-vel a határon… – búslakodott a
farkasszemű.
A
herceg inkább egy szót sem szólt, a romok közé ment, hogy esetleg valami
nyomra, netalán túlélőre leljen. Kis idő múlva az égi is követte őt.
–
Szerinted a katonákat fogságba ejtették?
–
Nem – pillantott Diotyr a tenger felé, ami vadul morajlott körülöttük, jelezve,
hogy szerinte mi lett itt az emberek sorsa.
–
Mit tegyünk most? – kérdezte Roald, miközben leült egy nagy kőre.
–
Először is vissza kell mennünk, és szólni apádnak a történtekről. Aztán
kiépíttetni az új határt.
–
És a húgom?
–
Ő már fogoly, Roald… meg kell keresnünk, ki az áruló és reménykedni abban, hogy
ki tudjuk cserélni őket.
–
Az túl lassú! – kelt ki magából a trónörökös. – Addig meg fogja ölni!
–
Én is legalább annyira féltem, mint te! – üvöltött vissza Diotyr. – De nem
tudok mit tenni! A Gyilkosnak nem érdeke, hogy a húgod meghaljon!
–
És az öcsém?!
Az
égi hallgatott.
–
Nem tudom őt megmenteni… Desiralis egy másik isten kegyelmét élvezi, nem
hatolhatok be.
–
Én azt hittem, hogy az istenek mindenhatók… de ugyanolyan gyengék vagytok,
akárcsak mi…
–
Roald…
–
Nincs szükségünk istenekre – jelentette ki visszavonhatatlanul a herceg, amit a
farkasszemű hiába akart, erős indokokkal nem tudott kétségbe vonni.
–
Miért, te talán tudsz ártani a Gyilkosnak? – mordult fel Diotyr. – Te is csak
egy nyomorult halandó vagy, mint ő. Mégsem tudsz a közelébe jutni. Nekem
ugyanilyen egy másik társam, egyenrangú velem, ezért megközelíthetetlen. Az ereink
kioltják egymást, ugyanúgy, mint a ti esetetekben – lépett közelebb Roaldhoz. –
Nyugodt szívvel állhattam volna Desiralis mellé, hidd el, hogy rengeteg teher
alól mentesültem volna. De én itt harcolok veletek.
–
Csak épp hasznod nincs!
–
Tehát ezt gondolod.
–
Ezt.
–
És mégis mit vártál tőlem? Mit fogok tenni? Megérkezem és rögtön tiétek a
háború?
–
Mondhatni. Templomokat és áldozatokat adunk nektek annak reményében, hogyha
kell, rögtön megoldjátok a problémáinkat.
Az
isten ezen szavak hallatára azonnal elröhögte magát.
–
Te komolyan így gondolod ezt?! Hiába állnak a nyavalyás templomok, hiába az
áldozatok! Az erőnk nagy része Waldros kezében van. Ő megtehetné azt, amire
vágysz, de én nem.
–
Akkor talán neki kellett volna jönnie helyetted.
–
Ezek szerint te nem tartasz igényt a segítségemre…
–
Sosem tartottam – pillantott jegesen Roald az istenre.
Diotyr
zsebre dugta kezeit, majd nagyot sóhajtott.
–
Ez esetben, miután segítettem visszaszerezni Avery-t… az istenségem önként
felhagy az Evinrudok és a háborújuk megsegítésével.
~*~
–
Engedjenek el! – követelőzött egy női hang a zárt ajtók mögül.
Nesiril
trónörököse elégedetten vigyorodott el, ahogy meghallotta a kiáltozást. Miután
délre visszaérkeztek az égivel a várba, az apjával és a fővezérekkel azonnal
leültek tanácskozni, hogy mit tegyenek ebben a helyzetben. Az elsődleges
intézkedésnek egyhangúan a határ megerősítését szavazták meg, hisz ők is azon
véleményen osztoztak, miként a Gyilkosnak nem érdeke Avery halála, így biztosan
politikai fogolyként fogja tartani, de azért fontos megkezdeni a tárgyalásokat
a leány visszaszerzését illetően is.
A
tanácskozás után Roald azon nyomban ennek látott neki, hisz volt egy tippje a
tettest kilétéről, aki nem más, mint akit még sosem látott a környéken. A
katonák azonnal nekikezdtek a város átfésülésének, a gyanú pedig egyre erősebbé
vált, amikor kiderült, hogy a nemrégiben ideérkező örömlány Desiralisból jött.
A többi munkatársa készségesen adott ki róla információkat egy kis pénz
fejében. Így estére már sikerült is megtalálni a nőt, ami egyfajta perverz
győzelmi érzettel szolgálta ki az Evinrudot. Természetesen azt nem fogja
megbocsájtani, hogy áruló, de ezzel együtt elégtételt vehet a csúnya megalázása
miatt is.
Amíg
Serasimot a szobájába kérette, addig ő illatos, forró vízben lazította el
magát, s most épp egy dereka köré csavart puha törülközővel tartott
hálóhelyiségébe, de már a folyosó végéről lehetett hallani a nő dühöngését.
–
Az sajnos nem fog menni – nyitott be széles mosollyal az arcán a férfi.
Serasim
egyik bokája körül lánc és bilincs csörgött, ami Roald ágyához volt erősítve.
Ahogy meglátta a trónörököst, azonnal villámokat szórt gyönyörű, fekete
szemeiből.
–
Hiába próbálja, nem fog tudni elszabadulni – mutatott a kötelékekre az Evinrud.
– Túl nehéz az ágy, még én sem tudom egymagam megmozdítani.
–
Mégis mire véljem ezt?! – tette csípőre a kezét a szépséges örömlány, akin a
félelem cseppnyi szikrája sem látszott.
–
Minek látszik? – csukta be kaján vigyorral az ajtót Roald.
–
Nem tudtam, hogy ön a herceg.
–
Ha tudta volna, velem töltötte volna az éjszakát?
Serasim
elnevette magát.
–
Nem. Mondtam, én csak azzal dugok, akivel akarok – szavalta, miközben leült az
ágyra és megrázta fogságban tartott végtagját.
–
Szerintem meg nem ez az indok – lépett pár lépéssel közelebb a herceg a
leányhoz. –
–
Hanem mi?
–
Az, hogy nem vagy kurva.
Kérdőn
néző arc volt a válasz.
–
Akkor mi más lennék?
–
Beépített ember.
–
Hogy mi?! – horkant fel Serasim.
–
Rengetegszer vagyok az Aranyhordóban, de téged még sosem láttalak. S amint
megérkeztél, kezdődtek a bajok. Elrabolták a húgom, felgyújtották a határt.
–
És ti azt hiszitek, hogy ez én voltam?!
–
Te simíthattad el a dolgokat belülről. A bájaiddal lefoglaltad a katonákat,
amíg lerombolták a végvárat.
Csupán
ebben a pillanatban kezdte a leányba valamiféle félelem befészkelni magát.
–
Ez… nem igaz…
–
És mégis miért hinnék neked?
–
Nem ezért jöttem át… esküszöm, hogy nem.
–
Akkor?
–
Mit akartok velem? Mit fogtok velem csinálni?
–
Politikai fogoly leszel, egészen addig, amíg vissza nem szolgáltatunk téged a
Gyilkosnak. Biztos örömmel fog egy ilyen gyönyörű lányt fogadni – dörmögte
Roald, közben végigsimított a leány arcán.
–
Vissza akartok vinni?...
–
Természetesen. A húgomért cserébe.
–
N-ne! – pattant fel a helyéről rettegve a szépséges Serasim. – Kérem, ne
kelljen visszamennem!
A
kedves, bájos, szemtelenül mosolygó arcon most a teljesen végtelen pánik lett
úrrá. Szemeiben a félelem könnycseppjei gyűltek össze, amik őszintén meglepték
a herceget, de igyekezte elhitetni magával, hogy az egész csak színészkedés.
–
Bármit megteszek, csak kérem… ne…
~*~
Diotyr
némán nézelődött Avery üres szobájában. Érezte az illatát, szinte még a teste
melege is ott keringett körülötte, s mindennél jobban fájt neki a gondolat,
hogy mennyire félhet most a menyasszonya, ő pedig nem tud neki segíteni. Azt
eddig is sejtette, hogy a hercegnő egyre többet jelentett neki, de hogy ennyire
megviseli majd a távolléte, arra nem gondolt.
Nagyot
sóhajtva ült le a bevetetlen ágy szélére, arcát erős tenyerébe temette, s egyre
csak azon járt az esze, hogy tudná minél gyorsabban kiszabadítani a lányt.
Hirtelen megint úgy érezte, hogy elszállt belőle az erő, mint amikor az
elrablás is történt. Felkapta nehéz fejét, gyanakodva nézett körbe a szobában.
–
Mi a baj? – kérdezte aztán a semmiből egy ismerős, lágy, női hang, ami
közvetlen mellőle szólt.
–
Evriel?! – pillantott meglepődve a férfi a mellette ülő nőre, aki nem volt más,
mint a szerelem istennője. – Te mégis mit keresel itt?
–
Gondoltam meglátogatlak – mosolyodott el az erotikus jelenség, miközben átfogta
Diotyr erős karjait.
Az
isten végignézett társán, akivel nem egyszer gabalyodott már össze. Mint
mindig, most is rabul ejtették a vörös, duzzadt ajkak, a zafírkék szempár és a
hosszú, hullámos, szőke haj, de ezúttal nem kívánt tőle egyebet, csakhogy
hagyja magára.
–
Te segíted Desiralist, igaz?
A
nő elmosolyodott.
–
Igen, én. Remélem nem gond, hogy kicsit elvettem az erődet ezzel – emelte fel
Evriel aranyból készült pajzsát, aminek a sajátossága, hogy más istenek minden
támadó és védekező képességét elveszi, ha a közelükbe kerül. Ennek a kongását
hallotta a farkasszemű az elrablás éjszakáján.
–
Ugye a Gyilkos nem bántja Avery-t?
–
Galad? Hogy érted ezt?
–
Nem ő raboltatta el? – bámult kiábrándultan a piszkosszőke.
–
Dehogy! Miért tette volna?
–
Akkor ki volt? – pattant fel az isten a nő mellől.
–
Hát én!
Diotyrral
fordult egyet a világ. Nem hitt a fülének.
–
Tudod, nagyon idegesítő volt figyelni, mennyire odavagy azért a csitriért! Gondoltam
megszabadítalak tőle – vonta meg formás vállait Evriel.
–
Azonnal hozasd vissza! – sziszegett fortyogva a háború istene.
–
Dehogy hozatom! Diotyr, amióta idejöttél, teljesen megváltoztál! – állt fel a
vonzó szőkeség, majd olyan közel lépett a férfihoz, hogy kerek keblei erősen a
férfi izmainak nyomódtak. – Hát nem veszed észre, hogy csak azért oltalmazom
Desiralist, hogy tetsszem neked?
–
Mégis miről beszélsz?
–
Már nem emlékszel, hogy régebben is mennyire felizgatott minket, amikor
ellenségek voltunk? – búgott a nő lágy hangja, mindeközben formás ajkaiba
harapott és végigsimított a férfi erős karján, aki rögtön hátrált egy lépést. –
Hát nem veszed észre, mennyire szeretlek?
Hűha... Na ez egy felettébb izgalmas, és fordulatos rész volt! O.O
VálaszTörlés... Annyira, hogy még köszönni is elfelejtettem. xD Szóval, szia! :D
A rész fantasztikus volt, az elején magam előtt láttam Diotyr-t amint azt mérlegeli, hogy menjen-e be, vagy sem. Nagyon tetszett, ahogy bemutattad: egy felnőtt férfi is tud bizonytalan lenni, mikor a szeretett nőről van szó. :) Nagyon izgalmas volt az Avery utáni hajtóvadászat, és amit ott találtak, az engem is ledöbbentett. Serasim számomra kész rejtély, nagyon kíváncsi vagyok mi a dolgod vele, mert egyre inkább érdekel, hogy mégis ki ő valójában...
És a vége! Na az volt aztán a megdöbbentő! Nem gondoltam volna, hogy a szerelem istennőjét is megismerhetjük, ráadásul ilyen formában! Everiel már most vegyes érzéseket váltott ki belőlem, ugyanis ellenszenves, amiért Avery és Diotyr közé áll, de tetszik is a karaktere. Mindig is szerettem a bajkeverő szereplőket egy történetben, és Erisz-re emlékeztet, a görögök viszály istennőjére - aki csak megsúgom, a kedvencem. :D Kíváncsi vagyok mi lesz Dio reagálása, és mi lesz a következő fordulatod! Alig várom a következő részt, remélem hamarosan olvashatom! :D
Ölel, Sam. :)
Ui.: Ne haragudj, elírtam a nevét! Evriel! :D
TörlésSamantha, szokás szerint egy tündér vagy, köszönöm :3
VálaszTörlésIgen amúgy, most, hogy mondod, tényleg egyre több a hasonlóság a görög kultúrával, nem mintha bánnám :DD
Evriel egy igazi bajkeverő... és mindenki nagyon utálni fogja :DD
Örülök, hogy ismét tudtam hozni a szokásos színvonalat, bár eléggé nehezen született meg ez a fejezet, féltem, hogy gyengébb lesz :/
A következő fejezetet pedig én is nagyon várom, mert nagy attrakciót tervezek, és remélem, hogy sikerül is olyan izgalmasra megírni, mint tervezem ;)