2. fejezet

Sziasztok! Meghoztam hááát a második fejezetet :) Elismerem, ezek az istenek eléggé  esetlennek tűnhetnek....... na de mindenki ahhoz ért, amire "szakosodott" :D és kicsit se olyan tehetetlenek, mint ahogy még itt látszik, de ha velem maradtok, akkor ezt meglátjátok és direkt nem adok a kezükbe egyelőre akkora hatalmat ;) Tehát jó olvasást kívánok! :) És ha lehet, kérnék valami visszajelzésfélét, hogy jó úton haladok-e :) A feliratkozóimnak pedig köszönöm a jelenlétet, örülök, hogy ennyire tetszik az én kis történetem :) 

            Roald erős ökleiben recsegtek a csontok, ahogy remegve összeszorította ujjait. Legszívesebben a magasba lendítve sújtott volna le mind az istenre, mind apjára, de hát természetesen ezt nem engedhette meg magának. Több lett volna a soknál. Viszont véleménye szerint az is túllépett a határon, amikor Nesiril feje egy szem lányát eladta a remélt győzelem fejében.

            A király hálóhelyiségében az indulatok pattanásig feszültek. A smaragdzöld selyempaplan, amire az ifjabb Evinrud tisztán emlékezett, mennyire megnyugtatta őt, akárhányszor belépett a tágas szobába, most cseppet sem volt rá ily jótékony hatással. Sőt, idegesítette. Idegesítette a paplan, a kandalló forrósága, a kéményből visszaszivárgó füst, az odakint csicsergő madarak, tehát minden, ami szokásosnak számított, és amit szeretett, most dühítette. Talán mindezt képes lett volna elviselni, ha nincs Diotyr. Az elejétől kezdve sejtette, hogy nem tiszta szándékok vezérlik a tetteit.

            – És te igent feleltél… – hörgött halkan, keseregve, egyúttal dühösen a trónörökös.

            – Igen. Alkut kötöttem és mindennek megvan az ára – búgta komótosan Bregor.

            – És te emiatt képes voltál eladni a húgom! A lányod! – üvöltötte torka szakadtából a hosszú hajú férfi.

            – Csak, hogy tudd – kezdett bele Diotyr –, semmit sem fizetek érte.

            – Akkor elcserélted! Máris sokkal jobb!

            Bárki, aki kívülállóként szemlélhette a történteket, nem érthette, hogy a király miért hagyja fiát ilyen hangnemben hozzászólni, de azok közül egyik sem tudhatta, hogy az öreg Bregor elsősorban apa, mintsem uralkodó. S őt is legalább annyira bántotta Avery elvesztése, mint gyermekét, de reménykedett benne, hogy az isten mellett jó sora lesz majd.

            – Apám – váltott lágyabb szavakra Roald –, emlékszem, szavadat adtad, hogy minket nem fogsz olyan házasságba kényszeríteni, mint a nagy birodalmak királyai az övéiket. Azt akartad, hogy szeressünk és szeretve legyünk… erre most ilyen lépést teszel?

            Bregor bánatosan pillantott megmaradt fiára. Derengtek neki a szavak, s remélte, hogy képes lesz élete végéig ezek szerint élni, de lassanként kezdte felismerni a koronával járó súlyt, ami néha az adott szó helyett az érdek felé billenti a mérleg nyelvét.

            – Ha majd király leszel, fiam, megérted a döntésem. Talán Avery szíve önként nem Diotyrt választaná, de biztos örömest a felesége lesz, ha megtudja, hogy ezzel ezrek életét menti meg. Az isten nélkül nincs esélyünk, felmorzsolódnánk, akár a búzaszemek a malomkövek között.

            Roald türelmetlenül helyezte át testsúlyát egyik lábáról a másikra.

            – Avery-nek van a legkevesebb köze a háborúhoz.

            – Ő is a királyi vérvonalhoz tartozik, így hát felelősséggel tartozik – szónokolta kioktatva az isten.

            – Ő még csak egy gyerek! Tizenhat éves, a fenébe is!

            – A parasztlányoknak tizenhat évesen már gyermek lóg a csöcsén – mosolygott Diotyr.

            – Az más. Nekik az normális.

            Bregor kezeit tördelve lépkedett az ablaküveghez, amikbe díszítésként néhány színes lapocska is vegyült. Egyenesen a várkapuhoz látott, így tisztán kivehette az ott nyüzsgölődő szakállas férfiakat, akik karddal oldalukon szálltak le fényes szőrű paripáikról. A haditanács tagjai tehát megérkeztek.

            – Mindenesetre a vendégek megjöttek. Kérlek, amíg fogadom őket, rendezzétek le egymás között az ellentéteket. Így is épp elég nehéz dolgunk van, nincs szükség a civódásotokra! – jelentette ki magabiztosan a király, mintha iménti meghunyászkodása fia előtt meg se történt volna.

            Gyors léptekkel kilépett az aranyozott keretű, fehérre festett ajtón, majd el is tűnt, ezzel pedig a két férfi kettesben maradt.

            – Nem akarok ártani a húgodnak – jelentette ki egyértelműen Diotyr. – Ha ártó szándék lenne bennem, találnék mást. Bűn lenne őt bántani.

            – Mondja az isten, aki a háborúk fölött uralkodik – rándult meg Roald enyhén szakállas arca.

            – Tudom, hogy ez furcsa lehet neked, de tényleg így van. Megakadt rajta a szemem és szeretném, ha mellettem lenne élete végéig.

            – Mégis hány halandó nőt csábítottál el ezzel?

            – Látod? Pontosan erről van szó! – nevetgélt szórakozottan a farkasszemű, miközben kézvértjén húzta erősebbre a pántokat. – Ha csábítani akarnék, csak annyi dolgom lenne, hogy elmondom Avery-nek, hogy isten vagyok, s máris széttárná előttem a lábait.

            Roald ökle ismét hatalmasat roppant az erőlködésben.

            – De nem mondtam el neki. Egyrészt, mert szeretném, hogy minél később értesüljön a közelgő háborúról. Repes az örömtől, hogy hazajöhetett, nem szeretném máris lelombozni. Másrészt pedig nem kívánom őt ily könnyen megszerezni. Ő egy kincs, akiben az őszinte szerelem érzését megteremteni, nem pedig beleparancsolni akarom.

            – Ezért hát ez az ostoba álnév és mese Hydoptenről, igaz?

            – Mégis mit gondoltál? – vigyorodott el az isten, közben széttárta izmos karjait. – Nem vagyok olyan rossz, mint hiszed! Segíteni vagyok itt.

            – Meghiszem – forgatta sárga szemeit az Evinrud.

            Diotyr könnyedén rászorított a vele szemben álló vállára.

            – Tudod Roald, ha nem azzal lennél elfoglalva, hogy mennyire gyűlölsz engem, jó barátok lehetnénk – mondta az isten egyszerűen, majd követte Bregort a tárgyalóba.

~*~

            A farönk fényes szikrákat verve landolt a parázson, amik pontosan ugyanolyan színűek voltak, mint Avery hosszú, egyenes tincsei. A lány oldalra biccentett fejjel vizsgálta, miként a vörös lángnyelvek lassanként nyaltak végig a tűzrevalón. Sárga szemei ragyogó, kissé fagyos színével összeolvadt ez a kellemes forróság, az eredmény pedig olyan mesés egyveleg lett, ami bármelyik férfit levette volna a lábáról. De mit is tudhatott volna ő minderről?

            Hat éven át csupa nőkből álló, zárt közösségben élt, akik nem engedtek maguk közé egyetlen hímnemű lényt sem. Még a háziállatok között is csak nőstények voltak, így mikor bátyja gyönyörűnek nevezte, el kellett gondolkodnia, mit is jelent az valójában.

            A zárdába, ahova Bregor király küldette, nem törődtek a szépséggel. Elmondásuk szerint a női szépség csak arra való, hogy a férfiak kedvüket leljék az asszonyokban, de az ilyesféle frigynek mindig boldogtalanság a vége. A leány pedig mindig különösnek találta ezt, hisz Evriel, a szerelem, a kés és szépség istennője oltalma alatt állt az építmény. Mindenesetre gondolatukat olyannyira komolyan vették Evriel papnői, hogy még egy tükröt sem voltak hajlandóak a zárda falain belül tartani. Így az odakerülő fiatal leányok, akikben még pislákolt némi hiúság, szerették, ha a legközelebbi városba kellett menniük valamiért. Ugyan ez is háromnapnyi gyalogjárást jelentett, de képesek voltak ennyi áldozatot hozni, hogy egy szabóhoz betérve megszemlélhessék magukat, csak egy röpke pillanatra.

            De Avery sosem tartott velük ezekre a csalfa kitekintőkre. Nem azért, mert nem kedvelte ottani barátnőit, hanem egyszerűen nem érdekelte az egész. Csupán tízedik esztendőjét töltötte be, amikor odakerült, s akkor az zavarta leginkább, hogy kedvenc rongybabáját otthon felejtette. Túl korán lépett a folyton sötét épületbe, túl hamar adták rá a kopott kék zsákruhát, s túl hamar hallotta azokat a szavakat, hogy a külsőségek nem számítanak. Mígnem annyiszor hangzottak el az ilyesfajta tanítások, hogy azon kapta magát, hogy valóban hidegen hagyta a dolog, főként, hogy nem volt kinek tetszenie. S néha, a sötét napokon felötlöttek benne olyan gondolatok, miként soha nem is kell majd senkiért sem szépnek lennie, hisz édesapja örökre itt hagyta.

            Azonban egy verőfényes napon, amikor a frissen hullott porhavat seperte a bejárat előtt, hogy senki se csússzék el, az egyik öregedő papnő egy levelet adott át neki, aminek pecsétjét természetesen már feltörte az átadás előtt, de még így is kivehető volt az Evinrud család jelképe: egy aprócska hajó.

            – Kisasszony! – kopogtatott be valaki a magas, fehér ajtón, ezzel megzavarva Avery visszaemlékezését.

            A leány felpattant a kandalló elől, a háta mögül besütő napfény átvilágította vékony, fehér hálóruháját, így teljesen láthatóvá téve a kecses sziluettet.

            – I-igen? – köszörülte meg torkát.

            Egy kedves tekintetű, mosolygós nő lépett be Avery világos hálószobájába, sűrű, göndör, barna haját csipkés főkötőbe fogta, húsos ajkain és kreol bőrén is látszott, hogy nem az északi kontinensen született, kezeiben dobozokat szorongatott. Az Evinrud emlékezett a meleg, barna szemekre, a selymesen lágy hangra, ami régebben esti meséket zengett neki és Geroldnak.

            – Loona – mosolyodott el a leány.

            A cseléd, aki még a harmincadik életévét sem töltötte be, szinte felragyogott az örömtől.

            – Emlékszik rám a kisasszony?

            – Mindenre és mindenkire emlékszem, akit itt hagytam. Senkit sem feledtem el.

            Loona óvatosan az ágyra helyezte a rakományát, majd a hercegnő felé fordult, hogy jobban szemügyre vehesse.

            – Hihetetlen, hogy végre visszatért, Avery. Miután elment, csöndesek lettek a szobák.

            – Gerold és Roald biztosan gondoskodtak a kellő hangzavarról – kuncogott csilingelő hangjával.

            – De nekem ön hiányzott a leginkább – a nő nem tudta, mihez is kéne most kezdenie. Nagyon örült gazdája visszatértének, és rettentő szívesen ölelte volna magához, de nem tudta, hogy megteheti-e ezt a hercegnővel.

            – Mik ezek? – lépett oda régi dajkája mellé Avery.

            – A királyi udvar mesterei rettentő boldogok a visszatérése miatt, kisasszony, így serényen dolgoznak, hogy minél több ajándékkal halmozhassák el önt. Ezek most ruhák csupán, de már ékszerekről is hallottam.

            – Látom te is kaptál szép ruhát – pillantott végig a tűzhajú a cseléd fűzős, szürke bársonyruháján.

            – Hogy parancsol? – pislogott nagyokat Loona, majd végtére megértette. – Hogy ez? Kisasszony, ez a várbéli szolgák egyenruhája, arra van, hogy összepiszkoljuk.

            – V-valóban?

            – Természetesen.

            – Pedig nekem nagyon tetszik, igazán szép – vakargatta meg zavartan a kezét Avery. – Úgy értem… ahhoz a kék zsákhoz képest…

            – Szörnyű, hogy egy hercegnőt hogy el tudnak butítani azok a sanyargató papnők! Na, de jöjjön! – ragadta meg a leány kezét. – Felpróbáljuk ezeket a csodaszép költeményeket!

            – Rendben.

            – Először is itt van ez – nyitott fel egy kisebb dobozt a nő, amiben Avery számára eddig ismeretlen ruhadarabok pihentek. Fehér selyem, aranyszín csipke, akár a pókháló.

            – Mi ez? – kérdezte döbbenten a lány.

            – Fehérnemű, kisasszony!

            – De hisz… ez olyan apró…

            – Nos, igen. A térdig érő buggyos nadrágnak már régen vége, és a helyét ezek a darabok váltották fel! Bújjon bele, addig elfordulok.

            Avery az ajkába harapva vette ujjai közé a finom ruhát. Ledobta magáról otromba hálóköntösét, hogy magára vehesse a fehérneműt, ami igencsak furcsának tetszett neki. Az alja csupán a combhajlat finom bőrnél kezdődött, teljesen szabadon hagyta hosszú, izmos lábait. Ezzel egybeolvadva ívelt fel testére a selyem, hasát és domborodó melleit elfedve, majd két karját vékony pántokba dugta. Hátul egy lazára megköthető fűző, amit azonnal meghúzott kissé Loona.

            – Ilyet hordanak manapság Nesirilben a hölgyek?

            – Csakis ilyeneket. Talán nem tetszik?

            – De, csak… furcsa.

            – Meg szeretné nézni a tükörben?

            A tükör szóra a leány szíve hatalmasakat dobbant. Most láthatná magát. Ugyan tegnap érkezett haza, de azóta sem merte megszemlélni valóját. Túlságosan félelmetesnek tűnt. Eddig csak elképzelni, összerakosgatni tudta a foszlányokat, amiket az ablaküvegekben látott.

            – Még nem – felelte zihálva. – Majd csak a ruhával.

            – Ahogy óhajtja.

            A cseléd munkától érdes keze felemelte a legfölül lévő finom papírdoboz tetejét, valami mélységesen vörös anyag sejlett fel odabentről. Kiemelte a ruhát, fején át ráhúzta az ő legkedvesebb Evinrudjára, ezután játszi könnyedséggel kötötte meg a fűzőt, amitől az eddig is kecses alak még vonzóbbá vált. A drágakövek csillogtak, a cikornyás csipkék sercegtek, ahogy beleakadtak a smaragdvörös, nehéz anyagba. A négyzetesen kivágott dekoltázs tökéletesen kiemelte Avery izgatottan pihegő mellkasát. Pontosan annyit mutatott, amennyit kellett. Utolsó mozzanatként megkötötte az aranyszín szalagot a leány derekán, ami a felsőrész és az alsórész varrását kívánta eltakarni, de különben a széles szoknya mindkét oldalát végigdíszítették az ékkövekkel kirakott, aranyfényű díszek.

            – Pompásan áll – mosolyodott el Loona, mindeközben megfogta kisgazdája derekát, és a szekrény fedelét borító tükör elé vitte.

            Azon nyomban, amikor a hercegnő megpillantotta magát, megdermedt. Nem érdekelte a ruha, egy csöppnyi figyelmet sem szánt rá jelenleg, sokkal inkább nézte meg, hogy ki is ő valójában.

            – Loona, te tréfát űzöl velem?

            – Hogy érti, kisasszony?

            – Ez nem én vagyok, hanem az édesanyám. Emlékszem a festményre és…     

            Gyengéd kezek simították a leány vörös tincseit háta mögül a jobb oldalára. Meleg szempár fúródott az övébe a tükrön keresztül.

            – Ez márpedig ön, kisasszony. És biztos vagyok benne, hogy eztán százasával jönnek majd a kérők a kegyeiért.

~*~

            Faragott karfás székek nehéz csikorgása töltötte be a tárgyalótermet, ahogy a hadvezérek morgolódva tolták ki maguk alól az ülőalkalmatosságot. Csupán Diotyr maradt a helyén, két keze közé fogva fejét, hogy senki figyelmét se kerülje el: egyáltalán nem volt megelégedve a végeredményekkel.

            Ugyan ő minden energiáját abba fektette, hogy kitaláljon valami épkézláb ötletet, amivel valahogy sikerülhet megnyerni a háborút, a többiektől sorra leszavazást kapott, holott más se állt elő haditervvel. Aki tudott, az mind a nyílt területen történő rajtaütés mellett állt, de azok a tapasztalatlanok között is a legtapasztalatlanabbak voltak. Erősen látszott, hogy még egyikőjüknek sem kellett ilyesmin törnie a fejét. Így az egész estig húzódó tárgyaláson közös megegyezés alapján arra jutottak, hogy gyakorlatilag semmijük sincs. Se haderő, se utánpótlás, de ami a legfájóbb pont volt, az az információ hiánya. A farkasszemű már napokkal ezelőtt próbált áttekinteni Desiralisba, de úgy tűnt, az ellenséges birodalom is egy isten oltalmát élvezte, így a tehetetlenség a tetőfokára hágott.

            Bregor türelmesen kísérte ki a haditanács feleit az óriás teremből, amit csak mécsesek és a kandalló fényei világították be. A csalódottságnak se csupán az istenség adott hangot, mindenki legalább annyira maga alatt volt, mint ő, egyedül Bregor próbált csitító szavakkal nyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel.

            A két ereje teljében lévő férfi ismét kettesben maradt. Roald felállt, nehéz lépteivel körbejárta az óriási asztalt, amire a teljes északi kontinens térképe fel volt rajzolva. Nehéz szívvel vette tudomásul, hogy Nesiril nagysága elenyészik nem csak Desiralis, de Hydopten, Lumer, Talasi, Koef és Osdaralia mellett is. Hiába, hisz mégiscsak egy hűbérség volt… abban az időben a legnagyobb hűbérség.

            A mesterien megalkotott térképen apró bábuk sorakoztak, amik a seregeket kívánták mutatni. Az ellenséges birodalomhoz csak találgatások alapján tudtak jelzéseket felállítani.

            A trónörökös komor arccal vette markába az apját ábrázoló csontból készült kis figurát, a magasba dobta, majd elkapta.

            – Fajankók… – motyogta félhangosan a háború istene, miközben felsőtestével az asztalra feküdt.

            – Talán vissza kéne menned a magadfajtákhoz és békében hagyni minket.

            – Remélem tudod, hogy semmiféle béke nem lesz itt, ha én elmegyek – pillantott fel villogó zöld szemeivel a piszkosszőke férfi.

            Roald megvonta vállát, ismét feldobta a bábut.

            – Az emberek ostobák – állt fel ültéből Diotyr. – Tudják, ki vagyok, s mégse hallgatnak rám!

            – Talán ilyen biztos vagy az általad kidolgozott haditervben? Igen, támadhatnánk először a tenger felől, majd végigvonulhatnánk a határokon a kört szűkítve a fővárosig. Ha lenne annyi emberünk, aki meg tudná ezt csinálni.

            – Nyolcvanezer katona semmire sem elég! Én már láttam reménytelen háborúkat nyerni, de – az isten a térképre pillantott, dühöngve látta, hogy Desiralis csaknem tizenötször akkora, mint Nesiril – ez még nekem is kihívás. Több ember kell.

            – Ott van Hydopten segítsége, nem, hercegem? – hajolt meg gúnyosan Roald.

            – Valami olyan kell, ami csendes és gyors. Ami észrevétlenül söpör végig a vidéken.

            – Isten vagy, azt hittem, hogy neked egy ilyesmi semmiség. Teremts valamit, ami nagy és erős, és kész.

            – Fogalmad sincs, hogy egy-egy dolog teremtése mekkora erejébe kerül egy istennek. Ha teremtek valamit, ahhoz el is kell vennem bizonyos dolgokat.

            – Mint például a győzelemért a húgom?

            – A világ így működik. A kisebb dolgokhoz elég az én erőm, ami aztán újratermelődik bennem, de egy olyanhoz, ami esetleg mozog…

            A király fejét csóválva bandukolt vissza a terembe, lila palástját hosszan maga után húzta.

            – A hadvezérek elégtelenek…

            – És még nekik jár a szájuk! – csattant fel Diotyr.

            – Nyugodj le! – utasította rendre a király szokatlan türelmetlenséggel.

            – De Bregor, ezek mind idióták! Egyik sem ért a háborúhoz! Még, ha sikerülne is valamit kitalálnom…

            – Idióták, mert tapasztalatlanok! Te viszont az idők kezdete óta űzöd ezt a mesterséget, s így neked kéne valamit kieszelned, még mielőtt késő lenne! Én a lányomat adtam ezért, Diotyr, de ugyanúgy vissza is veszem, ha nem teljesíted az alku rád eső részét!

            Mindkét férfi nagyokat pislogott a király szónoklatán, ugyan Roald inkább büszkének tűnt, amíg a farkasszemű csak nagyot sóhajtott.

            – Az lenne jelen esetben a legfontosabb, hogy valahogy megnyissuk a határokat az emberáramlás előtt. Desiralison nem halad át semmi, a hajózás pedig túl lassú és veszélyes a kalózok miatt. Valami olyan kell, ami közvetlen, és védhető.

            – Például? – kíváncsiskodott Bregor.

            – Mondjuk egy híd.

            – Egy híd? – röhögte el magát Roald. – Ezt mégis, hogy gondoltad?

            – Már van egy tervem. De ezt mindenképp meg kell csinálni, nem csak a kereskedelem, de a diplomácia miatt is. Szövetségeseket kell gyűjteni, más megoldást nem látok.

            Bregor bölcsen bólintott.

            – Feltétel nélkül bízunk benned. Egy bizonyos, mi halandók nem tudunk ekkora hidat felépíteni. Legfőképp nem a kellően rövid idő alatt.

            – Én se – vigyorodott el kesernyésen Diotyr. – Ezért mondtam, hogy csak egy tervem van.

            A férfi észrevétlenül az előrebámuló Roald mellé lépett, elkapta annak kezét, ezzel egyszerre előrántott övéből egy vékonypengéjű tőrt, amit a herceg bőrének szorított.

            – Te mégis mit csinálsz?! – dühöngött a sárgaszemű.

            – Csak információt gyűjtök! – felelte nyugodtan Diotyr, kissé megvágta az izmos alkart, hogy rögtön kiserkent nyomán a vörös vér.

            Az apró tőrön megnyomott egy gombot, így a nyél felnyílt és egy rejtett üvegfiola száját tette szabaddá. Ide csepegtette Roald életet adó folyadékát.

~*~

            Kora hajnal volt. A Nap sugarai kérlelhetetlenül törtek át a távolban magasodó hegyek ormain, lassanként sejtelmes bársonyba vonva a világot. Azok, akik az igazak álmát alusszák ilyenkor, nem is tudhatják, micsoda látványt hagynak ki, amikor elszalasztják az ilyen napfelkeltéket, mint a mai. Az isten pedig szerencsésnek mondhatta magát, hogy láthatta.

            Miután megvágta a trónörököst, a várkert elejébe telepedett, ahova pár óra múltán fáradtarcú bányászok meghozták a két ember magas, három ember hosszú jégtömböt, ahogy azt kérte. Ezután azonnal munkához látott, aminek meg is lett az eredménye pirkadatra. Az utolsó vonásokat faragta bele az ő hatalmas, kristálytiszta jégfarkasába. Minél többet pepecselt vele, a szobor annál erősebbé vált. Ezt szánta Desiralisba felderítőnek, ez elég elrettentő az embereknek, így félni fognak, s forgatag közepette szétnézhet a katonák, fegyverek és hadvezérek között.

            – Hát ön mit csinál ott? – visszhangzott a kérdés a vár falain.

            Diotyr a hang irányába pillantott, az egyik magasan helyezkedő ablakban megpillantotta menyasszonyát, aki természetesen nem is tudta, hogy valójában az. A leány gyönyörűsége túlragyogta a hajnalét, s a kövekre felfutó kúszónövények fehér virágaira fagyó jégkristályok csillogását.

            – Jó reggelt, kisasszony! – integetett neki mosolyogva az isten, de Avery eltűnt az ablakban.

            Pár perccel később vastagon szőrmébe bugyolálva, kipirult arccal sietett a férfi felé, akit teljesen elkápráztatott a hercegnő ártatlan látványa. Legszívesebben már most megcsókolta volna, de azzal aláásta volna jövőbeli terveit.

            Avery elkápráztatva nézte az óriási jégszobrot, ami előtte állt. A műalkotás szakasztott olyan volt, mint egy igazi farkas.

            – Ez csodálatos. Ezt ön csinálta?

            – A két kezemmel – mutatta Diotyr a kalapácsot és a vésőt.

            – Kesztyű nélkül? – aggodalmaskodott a leány. – Hogy nem fagytak meg a kezei? – azonnal az ujjakhoz kapott, hogy felolvassza őket, de hozzájuk érve meglepetten tapasztalta, hogy azok finom melegek.

            Kíváncsi, nagy szemekkel nézett a férfi borostás, enyhén mosolygó arcába, de ekkor még furcsább dolgot fedezett fel rajta.

            – M-mi történt a szemével?

            – Mi történt volna? – az isten odakapott, végigsimított bal szemének bőrén, puha ráncosságot érzett, mintha egy seb beforrott hege lenne ott.

            A farkasban visszatükröződni látta arcát, a világa környékén valóban egy heg, egy karmolás beforrott helye látszott, ami a homlokától az arccsontjáig futott.

            – Megsértette magát munka közben? – próbálta jobban szemügyre venni Avery.

            – B-biztosan… – motyogta Diotyr, aki bizton tudta, hogy istenen se heg, se seb nem eshet soha.