1. fejezet

Sziasztok! :) Sikerült meghoznom az első fejezetet, remélem tetszeni fog! Mást nem is mondanék, csak annyit, hogy jó olvasást! :) 

             Az ódon kővár falain kívül nagy pelyhekben szálingózott a hó a főváros népére, de ezt a folyosókon sétálva senki sem tudhatta, hisz az apró, lőrésnyi ablakokon keresztül, nem lehetett kilátni.

            A két férfi komótos léptei tompán verődtek vissza a falakról. Magasan a fejük fölött mennyei, fehér fényként hatott a beszivárgó világosság, amibe csupán a táncoló porszemek rondítottak bele, azonban így, mintha még ezek is csillogtak volna inkább. 

            Immáron a második hete, hogy Diotyr megtisztelte látogatásával Nesirilt. Ugyan a trónörökös nem fogadta repeső örömmel az isten jelenlétét, ő mégis maradt, s ez Bregornak is nyugalmat okozott. Amióta betért királyságába az égi, azóta minden a legnagyobb rendben haladt. Kezébe vette az irányítást, éjjel-nappal különböző haditerveket eszelt ki, s a király nem tudta, hogy az isten direkt tett-e valamit, vagy csupán akaratlanul hat ki a jelenléte, de a csekély terméshozam is a húszszorosára nőtt. Nesiril jeges földjében alig termett meg valami, így a lakók főként húst ettek, de ennek a luxusnak is megvoltak a hátrányai. Az emberek nagy része idősödő korára elviselhetetlen fájdalomra panaszkodott: járványként terjedt a köszvény. Szerencsére úgy tűnt, hogy legalább a háború idejére vége ennek a nehézségnek.

            Az első almafák is beértek ezalatt a két hét alatt, amiknek élvezetét Diotyr nem szalasztotta el. Jelen pillanatban is egy almát rágcsált nagy serényen, miközben a falon lógó több száz kopott festményben gyönyörködött.

            – Valóban olyan szépek, mint állítottad – nézett egy öreg hölgyet ábrázolóra, akinek fagyos tekintetével gyerekeket lehetett volna riogatni.

            – A festménycsarnokra mindig is büszke voltam.

            – Még akkor is, ha ez a csarnok egy dohos folyosó – jegyezte meg kissé csipkelődve a farkasszemű Diotyr.

            – Még akkor is – simított végig ősz szakállán Bregor. – Tudtam, hogy neked tetszeni fog – elfordult az istentől, de fél szemmel azért még felé kacsintgatott. Amióta megérkezett, ugyan mindenféle jó történt, de a vár díszítőelemei sorra kámforrá váltak. A tükrök, a mellszobrok, a vázák, sőt, kisebb festmények is, amikre pár napja a cseléd lelt rá Diotyr hálóhelységében a szekrénybe rejtve.  

            – Ők mind Evinrudok?

            – A családom mindig jómódú volt, így akár száz esztendőkre visszamenőleg is nyomon lehet követni a családfánkat festményeken át. Tehát igen.

            Diotyr nagyot harapott az almából, majd pár lépést előre haladt. Egy másfél ember nagyságú műremek előtt állt meg, ami egy nőt ábrázolt. Vörös haja akár a lángnyelvek, sárga tekintete önbizalmat és tekintélyt sugárzott, mosolya pedig némi férfiasságot, ami ellentétben állt dús kebleivel és széles csípőjével.

            – Ki ez az asszony?

            – A feleségem, Astrid – felelt a kérdésre kis habozás után Bregor.

            – Hol rejtegetsz ilyen nőt? Bár a helyedbe én is selyemszobába záratnám, hogy senki más ne gyönyörködhessen benne, csakis én.

            – Nem selyemszobába van zárva – sóhajtott az öreg király. – Meghalt.

            Diotyr zöld szemei ellágyultak.

            – Sajnálom. 

            – Amikor Gerold és a leányom született. Az istenek két életért cserébe elvettek egyet tőlem.

            – Az istenek kevesebbet törődnek veletek, halandókkal, mint azt bármikor is hinnétek. Ölni mi is tudunk fegyverrel és puszta kézzel, de csettintésre elvenni valaki életét… az más tudomány, amit tudomásunk szerint senki sem gyakorol – a férfi tovább haladt a festmények előtt.

            Megszemlélhette az ifjú Roaldot, akinek szúrós tekintete mit sem változott, sőt, még Gerold herceg arcmását is felismerte, majd egy olyanra figyelt fel, akit még nem látott, de felettébb hasonlított az iménti nőre, holott csak egy kislányt ábrázolt.

            – És ő? – emelte le a falról az aprócska méretű művet.

            – Avery, a lányom.

            – Apropó, ő is hamarosan csatlakozik hozzánk, nemde?

            – Már üzentem a zárdának. Bármelyik nap megérkezhet.

            A királyt válaszra sem méltatva csúsztatta a háború istene az aprócska festményt bőrzekéje belső zsebébe. Bregor természetesen nem figyelte jó szemmel, ahogy a kislányáról készült egyetlen portrét elorozzák tőle.

            A piszkosszőke tovább haladt, de pár pillanat múlva az uralkodó kemény szava állította meg.

            – Még nem mondtad, mit kérsz tőlem! – harsogott hangja.

            – Mire gondolsz? – fordult felé Diotyr.

            – Megérkezésed után azt állítottad, hogy segítesz, de cserébe kérsz valamit. Bármit. Amit csak kívánsz.

            – S egész eddig nem leltem semmire, amit méltónak találok a segítség fejében.

            Bregor morgolódott magában, hisz ő már a lopott holmikat is épp elég értékesnek vélte.

            – De mégis mire számítsak? Mit fogsz kérni?

            A férfi végigfuttatta parázsló zöld szemeit Nesiril urán, közben megindult felé az almáját lóbálva.

            – Azt, amit csak akarok! – felelte hetykén, de semmi vidámság nem volt kivehető hangsúlyából, sokkal inkább fenyegetőnek hatott. – Mi lehet megfelelő ár egy nyertes háborúért? Én egy országot szerzek neked, jó uram, így mekkora értékben folyhat hát az üzlet? Kedvemtől függ. Lehet, hogy a szép, lila palástod kérem – nézett a ruhadarabra –, vagy azt a gyönyörűen fehér szakállad.

            Bregor akaratlanul is elnevette magát. Nem volt képes elhinni, hogy egy isten ilyen kisstílű legyen, hogy ilyesmiket akarna.

            – Vagy a lelked – folytatta komoly tekintettel. – Még nem döntöttem el – vigyorgott szőkés borostája alatt, majd ismét az almába harapott.

~*~

            Kéjes pihegések hagyták el a szenvedélytől vonagló női ajkakat. Fölötte egy testes férfi dolgozott ütemesen mozgó csípővel. A fogadó olcsó fakeretes ágya elviselhetetlenül nyikorgott. Talán újabb korában még hangtalanul tűrte az összebújó párokat, de ez éppen Virágszál szobája volt, aki a legkelendőbb leánynak számított a környéken.

            Roald nem félt az örömlányoktól, habár egy közülük meggyilkolta szeretett öccsét. De az most is a várbörtönben tengődött. Még nem döntötte el, hogy mi legyen az asszony sorsa, s talán arra várt, hogy ellene is merényletet hajtson végre az egyikük, hogy átélhesse azt, amit testvére. Viszont erre nem került sor. A hölgyek minden alkalommal tárt karokkal fogadták, s inkább akarták összetört szívét megragasztani alkalmi szerelmükkel – egyesek még maradandóval is próbálkoztak –, mintsem végezni szeretett hercegükkel.  

            Még néhány élvezettel teli döfés, és a szenvedélyes tánc véget ért. A trónörökös zihálva fordult Virágszál mellé, a leány azonnal cirógatni kezdte a férfias mellkast. Azt várta, a férfi hátha szól valamit, de az csak meredten a plafont bámulta.

            – Valami nyomasztja talán, hercegem? – kérdezte mézes hangján, közben próbált úgy helyezkedni, hogy minél vonzóbban kiemelje kecses nyakát és aranyszín tincseit.

            – Miért érdekel? – lepődött meg Roald.

            – Szeretnék könnyíteni a szíve súlyán – mosolygott ártatlanul az örömlány.

            A férfi kissé ijedten bámult a nőre. Ő maga sem értette, miért rémítette meg ennyire, hogy akárkinek is beszéljen a problémáiról. Egyszerűen nem volt ahhoz szokva, hogy bárki meghallgassa. Nem az a gond, az ifjú herceget mindenki szerette, de a problémáira senki sem volt kíváncsi. Valójában nem is tudták, hogy lehetnek problémái. Pedig akkora teher nyomta a vállát, amit csak a többi sorban következő trónörökös tudott volna átérezni, de talán még ők sem igazán.

            – Semmi. Nem nyomaszt semmi – mosolyodott el végül.

            Ezután kipattant az ágyból, becsatolta bőrnadrágján a szépen megmunkált övcsatot, majd csak egy bő, kék inget vett magára. Nem zavarta a hideg, hisz beleszületett.

            – Máris távozik? – vágott szomorú arcot a szőkeség. – Nem marad inkább? Akár ingyen is.

            – Hogy használhatnám ki ily mértékben a bájaid? – vigyorogva simított végig a lányka puha arcán a férfi, ezután egy finom csókot lehelt duzzadt ajkaira. – Majd legközelebb jövök – súgta, mindeközben észrevehetetlenül helyezett egy kis csilingelő bőrszatyrot Virágszál ölébe, s ezzel ki is szökkent a fogadó harmadik emeleti sivár kis szobájából.

            Odalent a világosság ellenére már folyt az italozás, a legfelső emeletig terjengett a pipafüst az édesen fojtogató illatával együtt. A férfiak vidám nevetésébe csábítgató örömlányok kacaja csilingelt, amit meg-megtört a Roald nehéz léptei alatt nyikorgó lépcső.

            – Itt a herceg! – kiáltotta néhány részeg ember a magasba dobva lábait az egyik asztalnál, amitől mind a hárman hátraestek. Természetesen erre a zsivaj még nagyobbra zendült, így a férfi, akinek ezúttal is lófarokba volt kötve szinte derékig érő, barna haja, épp csak alig hallotta meg a fogadó nagyasszonyának kérdését.

            – Jól érezte magát?

            – Mint mindig! – kiáltotta oda egy félszeg mosollyal a kövér, vörös ajkú nőnek.

            Talán kérdezett volna valamit tőle, talán még kíváncsi lett volna valamire az ifjabb Evinrud, de a nagyasszonynak dolga akadt: az egyik vendég épp az ő legkedvesebb szobanövényét akarta sörrel meglocsolni, így elillant a sárgán szikrázó szempár elől. Roald hát jobbnak látta távozni. Kilépett a zajos fogadóból, hajába azonnal hópelyhek ragadtak. Nosztalgikusan tekintett fel a cégérre, amire csak annyi volt írva cikornyás betűkkel: Aranyhordó. Ez volt Gerold kedvenc helye, ha mulatni akartak, mindig ide jöttek. S ő szerette volna megtartani ezt a hagyományt.

            Nesiril vára pontosan annak a dombnak a tetején magasodott, aminek a tövében az ivó zajongott, így Roald láthatta, amint az óriás kőkapu felé egy díszes hintó közeledett. Szíve hatalmasat dobbant, s rögtön futásnak eredt, még azzal sem törődött, amikor egy parasztasszony kezéből kiverte a tojást.  

            Hamar utolérte a lassan döcögő hintót, ami épp akkor állt meg a vár bejáratának lépcsője előtt, aminél nem is olyan rég a várnép tolongott, s ő közéjük hajított a levágott fejet. Az apja és a nem kedvelt istenség, akinek olyan szemei voltak, mint egy farkasnak, már az ajtóban álltak, várták a fejleményeket.

            Roald kapott a lehetőségen, és még mielőtt bárki más kinyithatta volna odabentről, ő tépte ki majdhogynem a díszes kis ajtót a helyéről.

            Akár egy lángnyelv, ami zöldszárú virágszálat nyaldos, pattant ki valami bentről. Azonnal a férfi testére tapadt, mintha fel akarná őt emészteni.

            – Húgom! – nevetett jókedvűen a herceg szorosan magához ölelve belé csimpaszkodó kistestvérét. 

            – Roald! – zokogott örömében a lány.

            – Hát felismersz? – tolta el magától Avery-t, de le sem vette törékeny vállairól hatalmas kezeit. – Tíz év elteltével is?

            – Hogy felejthettelek volna el?

            – Gyönyörű vagy – simította ki a sárgaszemű hercegnő szemeiből a könnyet hitetlenkedve.

            A fiatal lány még pár pillanatig bátyára bámult, majd elfordította fejét, hogy körülnézzen. Ekkor pillantotta meg öregedő apját, lila palástban, bőrből készült mell- és vállvérttel, akárcsak akkor, amikor elengedte őt. Csupán haja fakult meg a hosszú évek során.

            Zöld bársonyszoknyáját megemelve lépkedett fel a régjárt lépcsőkön, mindközben le sem emelte tekintetét a királyról. Amikor elé ért, meghajtotta előtte fejét.

            – Királyom – suttogta remegő ajkakkal gyermeke.

            Bregor látása egyre homályosult, vízlepel lepte el apró, jégkék szemeit. Lánya állához ért, hogy felemelje azt.

            – Ne hajolj meg előttem! – súgta elcsukló hangon, majd megtört. Nem bírta tovább a jó modort, magához rántotta leányát, s úgy ölelte, majdnem összeroppantotta a gyönge testet. – Úgy sajnálom, hogy eltaszítottalak! – sajnálkozott az apa, aki kihagyta egyetlen kislánya nővé cseperedését.

            – Nem haragszom – próbálta nyugtatni kedvesen Avery, de semmit sem ért vele.

            A hűbérúrból lett királyban csupán ekkor tudatosult, hogy mit is tett a zárdába záratással. Megkockáztatta, hogy netalán meggyűlölik, s megvonta magától egy gyermek nevelésének minden örömét és bánatát. De mit tudott volna tenni? Hisz olyannyira féltette a mindig fennálló veszélytől, és Avery mindig is betegeskedő volt. Ki tudja, mikor végezte volna úgy, mint a középső Evinrud.

            – Olyan, mintha káprázna a szemem! Olyan vagy, mint az anyád – simított végig gyermeke derékig érő, vörös haján Bregor. 

            Avery lábujjhegyre állt, hogy kedves csókot adjon apja arcára, aki most ismét úgy beleszeretett lányába, mint amikor először tartotta karjai közt.

            – Az úr… – fordította az isten felé a király a hercegnőt, de még mielőtt befejezhette volna, a széles vállú férfi közbeszólt.

            – Dio! – lépett Avery elé egy mozdulattal, és elkapta kezét, hogy szájához emelhesse. – A remélhetőleg hamarosan szomszédos Hydopten birodalom trónörököse.

            A két Evinrud csodálkozta hallgatta az isten bemutatkozását.

            – Oh! – lepődött meg a szépség. – Hogy jutott át egész Desiralison és Nesiril határőrvidékén?

            – Bátor voltam, kisasszony – mosolyodott el.

            – És minek köszönhetjük a herceg kedves látogatását? – érdeklődött Avery, egy cseppet sem foglalkozott azzal, hogy esetleg neveletlennek tűnhet.

            – Csupán egy kis diplomáciai túra. Szeretnénk felvenni a kereskedelmi kapcsolatot Nesirillel. Most épp azon vagyunk, hogy kieszeljünk valamit, amivel meg tudjuk kerülni a Gyilkost.

            – Hisz ez remek! – fordult Bregor felé a lány.

            – Az bizony – bólintott az uralkodó. – Dio herceg hatalmas segítségünkre van – rándult meg kissé cserepes ajka a hazugságtól, aminek miértjét nem igazán értette.

            – Hol van Gerold? – szegezte aztán családtagjainak a kérdést, amire mély hallgatás volt a válasz.

~*~

            Lassanként feltámadt az alkonyat jeges szele, de még csak alighogy átjutott a hercegnő vaskos prémleplén, amit szomorúan szorított a teste köré. Apró hópelyhek telepedtek meg rajta, már-már olyan volt, mint egy szobor, amit a természet viszontagságainak kiszolgáltatva állítottak a kristályvizű Nyugvó Tó partjára.

            Ehhez hasonló Nyugvó Tó minden király kertjében található, aki vallásosnak tartja magát. Jobban mondva minden hívő király Nyugvó Tó mellé építteti a várát.

            Miután az uralkodóház egyik tagja életét veszti, három napig gyászolják, s utána eresztik csak el utolsó útjára. Úszó máglyára fektetik, amit az arra méltó meggyújt és vízre bocsát. A halott ott tölti el halandó létének utolsó állomását, majd elsüllyed. A vallás szerint a Nyugvó Tavak Ylis, a főisten feleségének könnyeiből lettek, aki folyamatosan háborúba menetelő férjét siratta. Ezért azok a szellemek, akiknek teste ilyen tavakban nyugszik, nem a túlvilágra, hanem az istenek mellé kerülnek.

            Nesiril Nyugvó Tava is olyan, akár a többi. Kristálytiszta, csendes és büszke. Vize oly nemességet keringtet, amit semmi sem tud felülmúlni. A régóta fennálló királyságokban előfordult, hogy a megmaradt csontok már a parthoz közel telepedtek meg, s szabad szemmel is láthatók voltak. De itt még nem. Nesiril tavában Gerold Evinrud, Avery ikerbátya volt a második, egyenesen édesanyja után.

            A leány karját hirtelen megérintette valaki. Rémülten hátrafordult, de csak idősebbik testvére állt ott keserű arckifejezéssel. Egyiküknek sem kellett szólnia semmit. Roald magához vonta húgát, hogy jótékonyan elrejtse zokogását a büszke tó elől.

~*~

            Mindeközben Hydopten állítólagos hercege ismét a festmények csarnokában járt. Zekéje zsebében még mindig ott lapult a festmény, s amíg hívására oda nem érkezik Bregor, azon gondolkodott, hogy visszahelyezze-e a helyére a képet, hogy legalább ez megmaradjon neki, ha más hasonló értéke nem is.

            Elmerülten vizslatta a morcos arcú lánykát, akinek a művész még apró szeplőket is festett orcáira, amik aranyosnak hatottak, de most, a tizenhat éves Avery-n nincsenek szeplők. Bőre makulátlan, sima és olyan, akár a szűz hó.

            Este volt már, a folyosóra annyi fény se jutott, mint napközben, de fáklyák sem voltak a falon, ahhoz Evinrud túlságosan is féltette drágalátos festményeit. Természetesen Diotyrnak szüksége sem volt ilyesmikre, mindent tisztán látott. De amikor lassan lengedező üvegezett lámpás derengett fel a távolban, rögtön tudta, hogy a király közeledik. Nemsoká meg is állt előtte, jeges tekintete kíváncsiságtól csillogott.

            – Kísérteties itt, ilyenkor, nem? – kérdezte az isten. – Mintha az összes portré téged figyelne.

            – Láttam már félelmetesebb dolgokat. Miért óhajtottál látni?

            Diotyr nagyot sóhajtott a sötétségben, az uralkodó csupán teste felének körvonalait látta kirajzolódni, de észrevette, hogy visszahelyezi a szegre a festményt, amit délután emelt le.

            – Eldöntöttem, mit kérek – kezdett bele komótosan, mint aki maga is nehezen közli a mondandót.

            – Valóban? – pislogott Bregor a férfi lehajtott fejű alakjára.

            A piszkosszőke fő bólogatni kezdett.

            – Rengeteget gondolkodtam rajta, s magam sem értem, miért akarom, de akarom. És te oda fogod nekem adni.

            – Természetesen. Így szólt a megállapodás – felelte az uralkodó, aki a helyszínből ítélve máris siratni kezdte drága festménycsarnokát.

            Hirtelen zöld szempár csillant meg a lámpás fényében, Diotyr meredten bámult a ráncos arcba.

            – A segítségem ára Avery. A lányodat akarom.