Prológus

Üdvözlök mindenkit! :) Ugyebár több régi blogom is van, amit lehet, hogy páran már olvastatok, és szó sincs arról, hogy azokat abbahagyom... csak szünetelnek... egyelőre. Nem azért, mert nem szeretem azokat a történeteket, csak egyszerűen nem jött az ihlet... semmire. Ezért már lassan öt hete nem is írtam semmit... de végre, amikor hazafele jövet a buszon néztem ki az ablakon, újra megéreztem azt, amit régen nem. Egy történet rajzolódott ki a fejemben, amit nem én irányítottam. Filmszerűen és megállíthatatlanul pergett le a szemem előtt, ami után hatalmas kő esett le a szívemről, miszerint még van bennem valami, és nem kell abbahagynom a kedvenc hobbim. Meg kell mondjam, hogy már nagyon hiányzott.

Remélem ti is hasonlóképp fogtok érezni, miközben olvassátok, mint amikor én "néztem" a fejemben. Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)   

         A történelem során birodalmak alakultak, élték aranykorukat és tűntek el az elemésztő homályban. Az idők kezdete óta tart ez a folyamatos hullámzás, ami megállíthatatlanul és kegyetlenül sodor az örök elmúlás felé. Legyen az a királyság akármilyen csodás, nagyszerű és fejlett, akár évezredek múltával is, de egy napon ragyogó csillaga eltűnik majd a dicsőség egéről, s soha többé nem fog oda visszaemelkedni.

            Azonban Nesiril a közelében sem járt az elmúlásnak. Alig tíz esztendeje alakult meg a legészakibb kontinens legészakibb félszigetén, amelyet örökké jég és hó fed. Közvetlen szomszédságában, fenyegető börtönbe zárva az aprócska országot, egy hatalmas birodalom, Desiralis terült el, aminek trónján a mindenki által csak Gyilkos Királynak emlegetett uralkodó ült. 

            Úgy tartják, hogy a kicsiny Nesiril földjén minden nap esik a hó. Van, amikor az egész királyságban, de néhanapján csak apró tanyák lakói számolnak be aláhulló jégkristályokról. Természetesen mindez hazugság is lehet, amit azért eszeltek ki, hogy valamiképp emlékezetessé tehessék birodalmukat. Nem tudhatjuk biztosan. Azonban ezen a napon valóban így esett. Csupán egyetlen hópehely szállingózott komótosan a föld felé, de még mielőtt landolhatott volna, egy szempillantás alatt felolvadt a frissen kiontott, forró vér gőzében.

            Roald Evinrud, Nesiril trónörököse, játszi könnyedséggel választotta le a fejet az immár mozdulatlan testről. Nem érdekelte, hogy ezzel bemocskolja a tízedik születésnapjára kapott drágaköves kést, meg a méregdrága prémköpenyt, amit nemrég csináltatott. Csakis a bosszú érdekelte, és az, hogy minél inkább megalázhassa a lábai előtt heverő áruló tetemét.

            Miután végzett, nadrágjába törölte a vért, majd fintorogva a levágott fej fekete fürtjeibe markolt, hogy minél magasabbra emelhesse. A jelenetet rémült sikolyok és hördülések követték. A herceg végigfuttatta sárga szemeit az előtte elterülő tömegen, ami a vár bejáratához vezető, jég lepte lépcsősor alján tolongott. Végtelen harag és düh morajlott benne, amint népére nézett, hisz nem sejthette, ki hűséges és ki nem. Két emberről már tudta, hova tartoznak. Az egyik a leghidegebb tömlöcben senyvedett, a másik már a túlvilágon kínlódott, ebben biztos volt. Gondoskodott róla, hogy halála után se lelhessen békére az illető, így letartóztatásakor oly rúnákat hasított homlokába, amik bűnt és örök megvetést mutattak.

            Remegve vett mély levegőt, ujjai erősebben markoltak a göndör fürtökbe, aztán a lélegzet hatalmas párafelhővel hagyta el bivaly testét.      

            – Remélem, mindenki látja ezt! – harsant fel erőteljes hangja, akár egy csatakürt. – Remélem, minden mocskos áruló látja ezt! – szavalta, és megrázta a testrészt. – Ezek szerint a Gyilkos fülébe jutott, hogy apám és én és egész Nesiril háborút tervez a lopott királysága ellen! Minket, Evinrudokat köt a hűség, s kérdem én, mégis hogy tudhatta meg Ő terveinket, ha ti mindnyájan felesküdtetek a mi hűségünkre?! – ordításra egyre erőteljesebb, egyre fenyegetőbb lett, amikor mégis elcsendesült, még egy pisszenést sem lehetett hallani a várnép felől, csakis Roald nehéz zihálását. – S ami még ennél is szörnyűbb, az nem az árulásotok, hanem a tény, miszerint egy olyan királyt szolgáltok szemellenzővel a fejeteken, aki nem riad vissza egy tizenhat éves fiú meggyilkoltatásától sem!

            A tömeg, még azok is, akik eddig félrenéztek, döbbenten vetették pillantásukat hercegükre, akinek eddigi magabiztos kiállása szertefoszlott, s úgy tűnt, most teljesen összetört. Nem takarta el búskomor vonásait, nem kellett szégyellnie semmit. Pár másodperc elteltével viszont ismét megacélozta magát. Ha pillantással lehetne ölni, mindenkit elpusztított volna.

            – Nem tudom, hány áruló szivárgott be Nesirilbe, de most hozzájuk szólok! A ti Gyilkos Királyotok gyáva! Az, aki az uralkodóház következő örököse helyett csak annak öccsét meri megöletni… valóban ilyen akaratnak vetitek alá magatokat? – most először szegezte a földre tekintetét, ajkai összeszorultak a barnás borosta alatt. – Tehát remélem, látjátok most ezt! – rázta meg ismét a fejet, majd mit sem törődve azzal, hogy a jelenlévők nagy része bizton a Gyilkos Király halálát akarta, közéjük hajította a testrészt. A nők sikoltottak, páran el is ájultak, a férfiak próbálták minél messzebb juttatni gyermekeiket a csonktól. – Legyen ez figyelmeztetés mindazoknak, akik belülről akarják megtörni hatalmunkat! Vagy eloldalogtok a királyságunkból még a ma éjjel során, vagy esküszöm, megtalállak titeket… s mindannyian így jártok! – ezzel sarkon fordult mindent maga mögött hagyva, hogy megkeresse apját, aki minden bizonnyal most épp gyászol.

            Roald szinte szerelmes volt a várba, amit otthonának nevezhetett. Imádta ódon kőfalait, a rájuk felfutó indás növényeket, a tetőkön a hófedte cserepeket, a tarka ólomüvegeket és a tróntermet, aminek fenséges trónszékén egy napon majd ő fog ülni. De most cseppet sem tudott foglalkozni ezekkel. Gondolatai nem tudtak megszabadulni a kíntól, sorra halott öccse felé szálltak, aki csupán tegnap éjjel vesztette életét. Úgy érezte, sosem fogja tudni megbocsájtani magának, hogy elengedte azzal a kéjhölggyel szórakozni. Valamiért érezte, hogy nincs rendben a céda, s ő mégsem tett semmit. Megakadályozhatta volna, de a kocsmában terjengő pipafüst, a mámorító sör és kártyajátékok fogságukban tartották. És ez lett a vége… egyetlen öccsére, Gerold Evinrudra, másnap a cseléd lelt rá a hálóhelységében. Vérbe fagyva.

            Testvére jelenleg a vár egyik pincehelyiségében nyugodott, amit a papok a túlvilágra küldés szertartására rendeztek be. Az élettelen testet egy lila selyemmel fedett kőemelvényre helyezték, hogy elvégezhessék rajta a megfelelő eljárásokat. Valójában a trónörökösnek nem volt kedve végignézni a számára oly fájó jelenetet, de nem akarta magára hagyni apját. Tudta, hogy egyedül beleroppanna, így lerobogott a nedves, keskeny kőlépcsőkön egy fáklyával a kezében, mígnem óvatosan be nem lökte maga előtt a vaskos faajtót, ahol azonnal megpillantotta királyát, amint az kőszoborként figyelte másodszülött gyermekét a magasan emelkedő lépcsőfordulón álldogálva.  

            Nehéz léptei apjához vezettek, s amint lehetett, erős keze megszorította az összetört férfi vállát.

            – Békésnek tűnik – súgta halkan.

            A férfi, akinek már minden haja és szakálla szála őszbe borult, megfogta fia kezét.

            – De mi nem vagyunk azok… nem lehetünk.

            – A bosszú édes lesz, apám. Az árulókat véleményem szerint elriasztottam. Hírül fogják vinni a Gyilkosuknak haragunkat. Megnyerjük a háborút.

            – Még el se kezdtük, de máris nagyobb az áldozat, amit el tudnék viselni, Roald! – Bregor, Nesiril jelenlegi királya jégkék íriszeivel utolsón maradt fiára pillantott, ezután az emelvényen fekvőre.

            Őt öt, sötétbarna, durva anyagú csuhába öltözött pap vette körül, akik épp végeztek a test megtisztításával, s most a halál okozóját, a felvágott torkot igyekeztek különböző szépészeti szerekkel elfedni. Bregor gyomra összerándult a tűk és cérnák láttán.

            – Nem tétovázunk tovább! – vetette közbe Roald. – Nem hagyom, hogy újra ilyesmi történjen… holnap az első dolgom, hogy azonnal kiküldetem a behívókat. A haditerv már félig kész, a hadvezérek…

            – Azok a hadvezérek mind tökkelütöttek! – csattant fel a király. – Új a hadseregünk, még sosem háborúztak, mégis azt hiszik, hogy értenek hozzá! Mégis hogy támadhatnánk meg az ellenséget egyszerűen nyílt terepen? Hisz elenyésző a létszámunk az övékéhez képest!

            – Megtesznek, amit csak tudnak… te is tudod.

            – Lovagkoromban megjártam ezernyi háborút… a tervük nem működhet.

            – Akkor segíts nekik megtervezni! Hisz a te országodról van szó, apám!

            Eddig a homályos pincét csakis a halvány fényt kibocsájtó fáklyák világították be, de most a szertartást végzők fehér viaszgyertyákat gyújtottak, majd a földre helyezték őket halk mormogás közepette, egészen addig, amíg az apró fények alakzattá nem álltak össze. A két Evinrudnak nem volt idegen ez a forma. Tizenhat évvel ezelőtt ugyanezt látták a királyné körül is. Egy nagy kör, aminek aljából és tetejéből két egyenes vonal húzódott ki, mindennek közepén pedig a halott feküdt. A szimbólum a békét jelentette.

            Ezután rózsaolaj illata édesítette meg a hűvös, dohos levegőt. Kezdetét vette a balzsamozás. Amíg négyük tetőtől talpig átdörzsölte az ifjú herceget, addig az ötödik egy kiszáradt vadrózsavesszőt gyújtott meg, hogy amíg az füstöl, körbesétáljon a teremben.

            – Segítenék, de hiába. A Gyilkos átszervezte seregeit. Nem tudom, pontosan mekkora a fölényük, kik vezetik a katonákat, milyen fegyvereik vannak… belső emberek kellenének, de a határőrvidéken senkit sem engedek át, nem küldök senkit a halálba. Így sem vagyunk elegen.

            – Akkor úgy tűnik, mégis a nyílt háború az egyetlen eszköz.

            Bregor rendíthetetlenül rázta ősz fejét.

            – Nem. Ide nagyobb erők kellenek… csak… még nem találtam ki, miképp. Azonban most az a legfontosabb, hogy téged megvédjünk, fiam – nézett komoran gyermekére.

            – És Avery-t – tette hozzá Roald.

            – Avery biztonságban van a zárdában.

            – Hozasd haza, apám! – kapta el ismét a herceg a nála jóval magasabb férfi vállát, pedig ő sem volt kistermetű. Ugyan apja volt a király, ő mégsem félt az efféle testi érintkezéstől. Megszokott volt köreikben.

            – Nem! – fordult el tőle Bregor. – Avery hollétéről nem tudhat senki más, csak mi, különben elveszítem őt is, akárcsak Geroldot.

            Roald mindig jókedvűen gondolt kishúgára, aki egyszerre született öccsével, de vele ellentétben, amikor a leány tíz éves lett, a király az állandó veszélytől elmenekítette őt, és egy eldugott, vidéki zárdába küldte. Ennek majdhogynem hat éve, azóta egy rokona sem látta.

            – Mutassuk meg a Gyilkosnak, hogy nem rettentünk meg tőle!

            – És erre a húgodat használnád fel? Megőrültél?

            – Királyom, kimondtad a legfontosabb szót. Ő a húgom. A te lányod. Nem taszíthatod el örökre szeretetből.

            Bregor nagyot sóhajtott, végigsimított mellkasáig érő, fehér szakállán.

            – Igazad van. Most erősnek kell tűnnünk. Reggel azonnal üzenek, hogy hozzák végre haza. Biztosan boldog lesz.

            – Biztosan – mosolyodott el Roald. Szívét melegséggel öntötte el, hogy apja ennyire hallgat rá.

            Bregort remek királyként tartották számon, de sokszor elgyengült, ami nem is csoda, hisz semmi tapasztalat nem jutott ki neki az uralkodásból. Egy hűbérúrból lett országfő… így aztán mindent, amit csak lehetett, elsőszülött fia tanult ki, aki bölcsnek és igazságosnak bizonyult, de mivel a vér nem válik vízzé, az Evinrudoknak köszönhetően őt is sokszor elkapta a hév.

            – Most pihenj le, Roald! Rád fér – az öreg, de még ereje teljében lévő férfi ráncosodó arcával féltőn bámult előre.

            – Szívesebben maradnék melletted, ha nem bánod – dörmögte a középkorú báty, de Bregor ismételten megrázta nagy fejét.

            Mindeközben a vadrózsavessző füstölgése és a balzsamozás véget ért. Aki a menetelést végezte, Geroldhoz lépett, hogy végrehajtsa az utolsó lépést, még mielőtt elkezdődhetne a három nap és három éjjen át tartó gyász. A kormos fadarabbal olyan rúnákat rajzolt a fiatal fiú gyenge húsára, pontosan a szíve köré, amikből a Túlvilág Szolgája tudhatta: a herceg jó ember volt, aki megérdemli a békét.

            – A látvány terhe hadd legyen csak az enyém. Óvd magad ettől, s gyászolj úgy, hogy a szép pillanatokra gondolsz. Nem érdemled ezt a kínt.

            Ugyan a herceg nem értett vele egyet, látta apján, hogy egyedül kíván maradni, így inkább hagyta. Valóban nehéz volt a hófehér testre pillantani.

            – Jó éjt – biccentett Roald.

            – Neked is, fiam!

            Bregor sokáig nézett trónörököse után. Egy röpke szempillantásra elfelejtette bánatát, és remény olvasztotta fel komor szívét. Igazán büszke volt rá, és magára is, hogy nagyrészt anya nélkül képes volt felnevelni egy jószívű fiút. Teste, akár a bivaly, hosszú haja összekötve lógott derekáig, ahogy az ősöké, akiknek még menekülniük kellett az istenek haragja elől. S a szeme… a szeme, mint megboldogult feleségéé, Astridé. Mindhárom gyermekének olyan sárga írisze volt, mint neki.

            – Igazán bájos családi jelenet – hangzott fel lassan, dörmögve egy hang az ősz király háta mögül. – Apa és fiai. Akár egy festmény.

            Azonnal oldalához kapott fegyver után kutatva, de ahogy a vallás hagyománya tartotta, a halott mellett nem lehetett fegyverrel tartózkodni. Miután tudatosult benne, hogy kiszolgáltatott, a hang irányába fordult, ami úgy tűnt, a lefelé vezető lépcsők felől szólt.

            – Ki vagy te? – rándult undorra ráncokkal barázdált arca, ahogy meglátta a nedves kőfalnak támaszkodó piszkosszőke férfit. Mell-, váll- és karvértjén körbe rúnák futottak, és az előbbi közepén egy lándzsahegy alakú mélyedés díszelgett.

            – Te imádkoztál értem, és még csak fel sem ismersz? – indult meg a király felé, közben széttárta izmos karjait.

            – Halálért imádkoztam. Te is egy áruló vagy? Egy olyan, mint aki megölte a fiam? – rángott idegesen.

            – Egy gyenge pillanatodban nem csak a halálért imádkoztál, jó uram. Egy olyan pillanat volt ez, amikor a szánalmas rimánkodásod átment fortyogó dühbe. Meg kell mondanom, sokkal erőteljesebbnek tűntél akkor – mosolygott kedélyesen az idegen, mindeközben már a férfi elé ért.

            – Nem értem, miről beszélsz – Bregor egy lépést sem hátrált, de minden porcikáját készen tartotta a támadásra. Eszébe sem jutott megfutamodni.

            – Ó – nevetett fel a zöldszemű –, azt nem is csodálom. Nagyon elborult az elméd. Hadd frissítsem fel! – játékosan körülnézett a pincében, de végül csak Nesiril királyának kikeményített bőrből készült vállvértjén simított végig szórakozottan. – Ezek a földi dolgok mindig is lenyűgöztek, magam sem értem, miért.  

            – Kérlek, térj a tárgyra! Most meg akarsz ölni, vagy sem?!

            – Én? Dehogy! Miért akarnálak?

            – Akkor mégis mit keresel itt? 

            – Mint mondottam: azért, mert kértél.

            – Mégis, mit kértem? Ne áltass, különben karóba húzatlak! – dobbantott bőrcsizmás lábával a hűbérúrból lett uralkodó.

            Az idegen, akinek hófehér szőrmepalástja még fény nélkül is elvakítaná az ember fiát, ha lehet, még közelebb lépett Bregorhoz.

            – Győztes háborút, bosszút, igazságot… meg ehhez hasonló magasröptű eszméket – mondta halkan, miközben ravasz vigyor húzódott sűrű borostával borított arcára.

            Nesiril legidősebb Evinrudjával megfordult a világ. Már kezdett derengni benne, hogy egy sötét pillanatban valóban kívánt ilyesmiket, de sosem mondta ki hangosan, így senki sem hallgathatta ki.

            – Boszorkány vagy! – hebegte elsápadva. Bőre majdhogynem olyan fehér lett, mint vállára omló, egyenes haja.

            – Dehogy! Az én nevem Diotyr.

            Bregor szemei kitágultak, nehezen zihált, csupán ekkor tett egy lépést hátrafelé. De csakis egyet.

            Diotyr élvezte a neve által előváltott reakciót. Kedélyesen elmosolyodott, kissé meghajtotta fejét.

            – Én vagyok az, aki megnyeri neked ezt a háborút, nagyuram. Én, a hadurak és harcosok között a legkiválóbb. A háború istene.