2014. március 23., vasárnap

6. fejezet

Üdvözlök mindenkit ismét az Északi szél blogján :3 egy hét kihagyás után megérkezett az újdonsült fejezet, remélem ez is tetszeni fog nektek :) 
Mint ahogy az elmúlt napokban láthattátok, rendeztem egy közvélemény kutatást, és, hát... elég vegyes visszajelzéseket kaptam, de mivel még így is több volt az, aki pártolta az ötletet (igaz nem sokkal), ezért megcsináltam a csoportot, amit az alábbi linken értek el: Csoport
É.Sz.O.K.-nak neveztem el, ez az Északi szél- Olvasói közösségre utal, de szerintem nagyon jól megy a címhez is :DD 
Tehát aki szeretne, az csatlakozzon bátran. Több infó és érdekesség is ki fog kerülni, de ha nem szeretnétek részt venni a társasági életben, de szeretnétek mutatni, hogy támogatjátok a munkám, akkor is klikkeljetek, mert nagyon jól esne! :) 
Tehát: új fejezet, véleményezzétek és csatlakozzatok a csoportba ;)
Jó olvasást!






            Úgy tartják, hogy Diotyr, a háború istenének keze még sosem remegett meg egy szempillantásra sem. Döntéseiben nem kételkedik, nem vonja vissza őket, s magabiztosan hajtja végre akaratát, legfőképp akkor, amikor ember nehézségű pallosával kell lesújtania a csatában. Rendkívüli ereje és hősiessége előtt pedig rengeteg halandó hajtott fejet, így nem véletlen, hogy a háború, a megfontoltság és a férfiasság istenének szerte az egész világon emeltek szentélyeket, s áldozatok tucatjait nyújtották oda neki nap, mint nap, ami minden alkalommal egyre erősebbé tette Waldros kiváltságos gyermekét. Hiába, ki az, aki ne akarna győztes háborúba vonulni?



            Azonban, ha ez a sok ezer hódoló látta volna, miképp a mélyen tisztelt férfi keze kőszoborként dermed meg a szeretett nő ajtaja előtt, bizton a hasukat fogva mulattak volna Diotyron. Hiába akart, nem bírt, nem mert bekopogtatni a szobába, ami Nesiril legnagyobb kincsét rejtegette. Többszöri próbálkozás és indulatos sóhajtás után se szedte össze a rettenthetetlen farkasszemű a bátorságát ahhoz, hogy beszéljen menyasszonyával az alig két órája történt eseményekről. Pedig olyannyira tudni akarta, mit érez a lány, hogy a koldus sem akarta jobban a gazdagtól az összes pénzét.
            Végül mindenféle önmarcangoló, s halandóhoz méltó önbizalmatlan filozofálgatás után rávette magát arra az egyszerű kis mozdulatra, amit mindenki szinte minden nap végrehajt legalább egyszer. Bekopogott, válasz viszont nem érkezett. Ekkor megismételte, de a szépséges hercegnő ekkor sem szólalt fel, helyette csörömpölés csendült fel odabentről, mint amikor egy aranyból készült fazék esik a padlóra. Diotyrnak ismerősnek tetszett a hang, s tudta, hogy Avery-nél nem lenne szabad ezt hallania, így bármiféle időpazarlás nélkül berontott a helyiségbe, de csupán annyit látott, ahogy az alakok villámgyors, sötét árnyékként suhant ki az ablakon. Piszkos zöld farkasszemei azonnal a leány ágyát kezdték vizslatni, s észrevette, hogy az még bevetetlen. Tehát a hercegnő nem volt idebent, amikor a négy alak behatolt, de a biztonsága attól még nem volt garantált.
            Azonnal felébresztette magában az ösztönt, ami az istenek sajátja, s amivel érezni tudta az összes lelket, ami a várban, sőt az egész városban élt. A mindennapokban Diotyr igyekezett minél inkább elnyomni magában ezt a képességet, hisz hihetetlen erőket emésztett fel, ráadásul felettébb zavarónak bizonyult, amikor mindig mindenkiről tudta, hogy hol volt, mit csinált, mint gondolt és mit érzett. De jelen esetben ennek segítségével derült fény arra, hogy Roald épp egy egyperces néma csönddel tisztelgett régi barátja, Astel holtteste felett, Bregor király békésen szunyókált a szobájában, Loona az egyik inassal hetyegett, s még annyi minden más is beszivárgott ekkor az isten elméjében, hogy bárki más kétségbeesés és fájdalom közepette roskadt volna össze, de ő most nem ért rá erre. Tudata, mintha egy egész világot tett volna ki, egyre csak felgyűlt helységekkel, illatokkal, amik émelyítették, szavakkal, amik fülsüketítő vijjogássá olvadtak össze, s mindenféle lélekkel, akiket az isten sorra lökött félre, csakis egyet kutatva. Majd végre meglelte.
            Eszeveszett vadként rohant le a szűkös, nedves csigalépcsőkön, egészen addig, amíg az ő hálóhelyiségének a szintjére nem ért. Eddig sem gyönyörködtették a növények, amik valami életet csempésztek a falak közé, sem a sötétvörös szőnyegek, amik a hideg ellen szigeteltek, sőt, még a díszes ólomüveg ablakok sem nyerték el tetszését, amiken esténként megannyi apró szivárványszínben ragyogó, fátyolos lepkeként csillant meg a mécsesekben a gyertyaláng. S most mindez dühítette őt, hisz ez a sok dolog csak búvóhelyül szolgálhatott a betolakodóknak, akiknek jelenlétét egyáltalán nem érezte, de mégse tartotta valószínűnek, hogy távoztak volna.
            A hálószobájához érve az ajtót résnyire nyitva találta, odabentről pedig élesebb fény derengett. Szinte kitépte a nyílászárót a helyéről, amikor belépett, s pont, ahogy gondolta, az ágya mellett álldogáló komód előtt ott lelte Avery-t, aki rémült, tágra nyílt tekintettel pislogott a férfi mellvértjére, amin ott díszelgett az istenségét szimbolizáló lándzsahegy.
            A hercegnő nem azon lepődött meg, hogy tetten érték, nem Diotyr jelenléte miatt uralkodott el bensőjében a pánik, sokkal inkább a szimbólumok és páncélok láttán. A férfi ereiben megfagyott a vér, fogalma sem volt arról, miképp fogja kimagyarázni magát a helyzetből.
            – Kisasszony… – tett egy tétova lépést a leány felé, de az rögtön hátrálni kezdett. Az égen ragyogó Hold ezüstszín fátyollal lepte be a tüzes hercegnőt, ki még mindig remegő ujjai között szorongatta a szépen művelt fémdarabot.
            – Ki vagy te? – suttogta bágyadtan remegő ajkakkal, azonban választ nem kapott kérdésére.
            A mögötte feszülő ablaküveg hirtelen szilánkokra robbant szét, ahogy az egyik sötét alak lábával berúgta azt, s úgy ragadta magával Nesiril egyetlen hercegnőjét, hogy még az isten sem bírta szemmel követni, majd eltűnt vele a veszélyekkel teli éjszakában.
            A háború istene egyedül maradt. Döbbent szempárral meredt a betört ablakra, az egész teste ólomsúlyú lett, az elméje pedig teljesen kiürült. A jelenet úgy tetszett neki, akár egy látomás, vagy egy álom, amiről mindenki tudja, hogy nem valóságos. De ebben az esetben ez nem így volt. A falon tátongó lyukon át fütyülve tört be a jeges szél, ami néhány kövér hópelyhet táncoltatott a hátán, s immár nem volt odabent senki, akit zavart volna a hideg.
            – Avery?... – visszhangzott tompán a reménytelen kérdés a kihűlő falakon, s Diotyr úgy állt a szoba közepén, mint egy kőszobor.
            Hirtelen mindennél gyengébbnek érezte magát. Olyasféle üresség töltötte ki lelkét, amiről egy isten sosem tudhatná, milyen. Mégis az egész oly ismerősnek tűnt a férfi lelkének. Odabent az űr egyre csak sűrűsödött, harag és tehetetlenség vegyült belé, s ezek mind a szívére nehezedtek.
            Aztán a semmiből, a háta mögül egy csapat őr bukkant fel, páncéljuk harsányan csörtetett. Ez kellett ahhoz, hogy a háború istene magához térjen. Megrázta nehéz fejét, a hangok ismét kiélesedtek, a képek többé nem voltak elmosódottak és már nem szédült. Egy isten az erejével ott termett, ahol csak akart, ehhez csupán az üldözöttek bemérésére és egy gondolatra volt szükség, így úgy, mint az előbb, Diotyr kutatni kezdett a lelkek között, de épp úgy, mint ezelőtt, most sem lelte meg a keresendő személyeket, s ezúttal a hercegnőt sem érezte. Viszont végre megvilágosodott mindennek a miértje.
            – Az a mocskos ribanc! – szitkozódott, majd abba az irányba szegődött, amerről Roaldot érezte.
            Útközben a folyosókon már meg is pillantotta a herceget és a királyt magát, akik minden szobába sorra benéztek az őrökkel együtt.
            – Hol van Avery?! – reccsent rá a herceg az istenre, amint rávetette égetően sárga tekintetét.
            – Azonnal indulnunk kell! – haladt el sietve Diotyr Roald mellett, aki erős kezeivel visszarántotta az állítólagos jótevőjüket.
            – Miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökét, amitől a homlokán gondterhelt ráncok jelentek meg, akárcsak az apjáén szoktak. Hiába, a trónörökös lassan, de biztosan átveszi felmenője helyét.
            – Elrabolták, és minél hamarabb utol kell őket érnünk, mert nem tudom őket követni! – ordított idegesen és sürgetően a farkasszemű.
            – Mi az, hogy nem tudod őket követni?! – loholt utána a herceg, szorosan mögöttük az uralkodóval, aki megszólalni sem tudott félelmében.
            – Egy isteni holmi van náluk, ami meggátolja minden olyan tevékenységem, ami ártalmas rájuk nézve. Úgyhogy sietnünk kell, nagyon gyorsak!
            A feszülő izgalom és düh szinte tapintható volt, ami körülvette a három férfit. A királyi istállóban, miközben arra vártak, hogy az álmából felkeltett lovászfiú felnyergelje a lovakat, kis híja volt csak, hogy a herceg nem üldözte el az égit.
            – Hasznavehetetlen vagy, remélem, tudod! – morogta karba tett kezekkel. – Gyorsabban! – utasította a serényen ügyködő, fiatal, szőke fiút.
            – Erről nem én tehetek! Ha tudtam volna…
            – Ne mentegetőzz! Ha gyereket akarsz csinálni a húgomnak, legalább vigyázz rá!
            – Fiam, nyugodtabb lennék, ha pár katona is menne veletek… – szorított rá Bregor fia vállára.
            – Nincs időnk toborzásra! – hadarta, s fel is ugrott majdani sógorával együtt a frissen felnyergelt lovakra.
            A megviselt arcú, hűbérúrból lett király beletörődve bólintott.
            – A határ felé induljatok! Csak arra juthatnak ki, máshonnan csak égig érő hegyek és tenger.
            A két aggódó fiatal összenézett, majd egyszerre csaptak oda a lovaknak, s hagyták magára az aggódó királyt.

~*~

            Hosszúnak bizonyult az éjszaka. Olyan hosszúnak, amilyet még egyikőjük sem élt meg. Egy percre sem álltak le, hiába mardosta Roaldot a hó és a jég, hiába érezte, hogy talán elveszíti ujjait. Nem érdekelte. Csak az lebegett a szeme előtt, ahogy az egyetlen életben maradt testvérét a Gyilkos Király várbörtönében tartják fogva.
            A túlhajszolt lovak szájából patakzott a felhabosodott nyál, patáik minden egyes földet érésnél átfagyott fűszálakat törtek szilánkosra, a pirkadattal pedig csak rosszabb lett az egész.
            Ahogy a Nap felütötte fejét, nyalábos sugarai nem meleget hoztak magukkal, csak még inkább lehűtötték a levegőt. A két férfi is elfáradt már. Hiába volt Diotyr isten, a véget nem érő vágta őt is megviselte, hisz már legalább két hete egy szemhunyásnyit sem aludt, s csak csodálni bírta a mellette nyargaló halandó végtelen kitartását.
            A környéken senki sem járt és senki sem lakott. A pirkadatra az ébredező varjúrajok hangosan károgva és szárnycsattogtatva emelkedtek föl a sűrű fenyvesekből, s magasan az égben repülve olyanok voltak, mint a tűzből fölszálló perjék. Valójában a halálra vártak. Izgatottan lesték, vajon mikor fordul le a lóról az egyikük, s mikor juthatnak végre friss, meleg húshoz, azonban ez nem történt meg. Az isten és az Evinrud végeláthatatlanul száguldottak át a kietlen, érintetlenül hallgató tájon.
            Egy lassabb tempót felvett pillanatban Diotyr megelőzte társát, szaporán ziháló lovát erőszakosan ugyan, de felhajtotta az előttük akadályként álló dombra, s a lábainál elterülő völgyre nézett. Elérték a határt, viszont nem az a látvány fogadta az égit, mint azt várta. Régebben sokszor nézett le erre a helyre, ahova elég volt csupán egyetlen végvárat felállítani, mivel a félsziget egy alig tizenöt kilométer széles szorossal kapcsolódott Desiralishoz. A határőrök minden nap hősiesen védték az egyetlen bejáratot, ami a szeretett birodalmukba vezetett, s most… s most…
            Feltámadt a szél. Nem is szél, csupán egy kis szellő. Ez már langyos volt, de Roald átfagyott arcának mégis forrón hatott. Bénultan meredező kezét végigfuttatta az éledező bőrön, és amikor ránézett az ujjaira, valami puha és szürke anyagot vélt felfedezni rajtuk.
            – Mi van ott, Diotyr? – kiáltott fel az istennek a dombtetőre, aki viszont nem válaszolt.
            A lovát egy kiszáradt fához kötötte a herceg, majd komótos lépteivel elindult felfelé. Ahogy egyre közelebb ért, egyre inkább tudta, hogy valami nincs rendben, s jól gondolta.
            A csodás végvár, ami nem is olyan rég még magasan emelkedett a dombok fölé szikár falaival, most a földdel egyenlő. Az épületet lerombolták, amit tudtak, azt felégették, s az egészből nem maradt semmi, csupán elfeketedett kövek, s még néhol füstölgő hamukupacok.
            – Sajnálom – fordult a sokkban lévő férfihoz az isten.
            – Mikor – nyelt egyet – történhetett ez?
            – A romokat elnézve nagyjából három, talán négy napja.
            – És azóta védtelenül vagyunk… – döbbent rá Roald. – Hogy lehetséges?
            – Fogalmam sincs… de… itt erős katonák állomásoztak, tehát vagy egy nagyobb csapat kellett ennek a munkának az elvégzésére, vagy…
            – Belső ember?
            Diotyr bólintott.
            – Tehát áruló van köztünk.
            – És így akadály nélkül átjutottak Avery-vel a határon… – búslakodott a farkasszemű.
            A herceg inkább egy szót sem szólt, a romok közé ment, hogy esetleg valami nyomra, netalán túlélőre leljen. Kis idő múlva az égi is követte őt.
            – Szerinted a katonákat fogságba ejtették?
            – Nem – pillantott Diotyr a tenger felé, ami vadul morajlott körülöttük, jelezve, hogy szerinte mi lett itt az emberek sorsa.
            – Mit tegyünk most? – kérdezte Roald, miközben leült egy nagy kőre.
            – Először is vissza kell mennünk, és szólni apádnak a történtekről. Aztán kiépíttetni az új határt.
            – És a húgom?
            – Ő már fogoly, Roald… meg kell keresnünk, ki az áruló és reménykedni abban, hogy ki tudjuk cserélni őket.
            – Az túl lassú! – kelt ki magából a trónörökös. – Addig meg fogja ölni!
            – Én is legalább annyira féltem, mint te! – üvöltött vissza Diotyr. – De nem tudok mit tenni! A Gyilkosnak nem érdeke, hogy a húgod meghaljon!
            – És az öcsém?!
            Az égi hallgatott.
            – Nem tudom őt megmenteni… Desiralis egy másik isten kegyelmét élvezi, nem hatolhatok be.
            – Én azt hittem, hogy az istenek mindenhatók… de ugyanolyan gyengék vagytok, akárcsak mi…
            – Roald…
            – Nincs szükségünk istenekre – jelentette ki visszavonhatatlanul a herceg, amit a farkasszemű hiába akart, erős indokokkal nem tudott kétségbe vonni.
            – Miért, te talán tudsz ártani a Gyilkosnak? – mordult fel Diotyr. – Te is csak egy nyomorult halandó vagy, mint ő. Mégsem tudsz a közelébe jutni. Nekem ugyanilyen egy másik társam, egyenrangú velem, ezért megközelíthetetlen. Az ereink kioltják egymást, ugyanúgy, mint a ti esetetekben – lépett közelebb Roaldhoz. – Nyugodt szívvel állhattam volna Desiralis mellé, hidd el, hogy rengeteg teher alól mentesültem volna. De én itt harcolok veletek.
            – Csak épp hasznod nincs!
            – Tehát ezt gondolod.
            – Ezt.
            – És mégis mit vártál tőlem? Mit fogok tenni? Megérkezem és rögtön tiétek a háború?
            – Mondhatni. Templomokat és áldozatokat adunk nektek annak reményében, hogyha kell, rögtön megoldjátok a problémáinkat.
            Az isten ezen szavak hallatára azonnal elröhögte magát.
            – Te komolyan így gondolod ezt?! Hiába állnak a nyavalyás templomok, hiába az áldozatok! Az erőnk nagy része Waldros kezében van. Ő megtehetné azt, amire vágysz, de én nem.
            – Akkor talán neki kellett volna jönnie helyetted.
            – Ezek szerint te nem tartasz igényt a segítségemre…
            – Sosem tartottam – pillantott jegesen Roald az istenre.
            Diotyr zsebre dugta kezeit, majd nagyot sóhajtott.
            – Ez esetben, miután segítettem visszaszerezni Avery-t… az istenségem önként felhagy az Evinrudok és a háborújuk megsegítésével.

~*~

            – Engedjenek el! – követelőzött egy női hang a zárt ajtók mögül.
            Nesiril trónörököse elégedetten vigyorodott el, ahogy meghallotta a kiáltozást. Miután délre visszaérkeztek az égivel a várba, az apjával és a fővezérekkel azonnal leültek tanácskozni, hogy mit tegyenek ebben a helyzetben. Az elsődleges intézkedésnek egyhangúan a határ megerősítését szavazták meg, hisz ők is azon véleményen osztoztak, miként a Gyilkosnak nem érdeke Avery halála, így biztosan politikai fogolyként fogja tartani, de azért fontos megkezdeni a tárgyalásokat a leány visszaszerzését illetően is.
            A tanácskozás után Roald azon nyomban ennek látott neki, hisz volt egy tippje a tettest kilétéről, aki nem más, mint akit még sosem látott a környéken. A katonák azonnal nekikezdtek a város átfésülésének, a gyanú pedig egyre erősebbé vált, amikor kiderült, hogy a nemrégiben ideérkező örömlány Desiralisból jött. A többi munkatársa készségesen adott ki róla információkat egy kis pénz fejében. Így estére már sikerült is megtalálni a nőt, ami egyfajta perverz győzelmi érzettel szolgálta ki az Evinrudot. Természetesen azt nem fogja megbocsájtani, hogy áruló, de ezzel együtt elégtételt vehet a csúnya megalázása miatt is.
            Amíg Serasimot a szobájába kérette, addig ő illatos, forró vízben lazította el magát, s most épp egy dereka köré csavart puha törülközővel tartott hálóhelyiségébe, de már a folyosó végéről lehetett hallani a nő dühöngését.
            – Az sajnos nem fog menni – nyitott be széles mosollyal az arcán a férfi.
            Serasim egyik bokája körül lánc és bilincs csörgött, ami Roald ágyához volt erősítve. Ahogy meglátta a trónörököst, azonnal villámokat szórt gyönyörű, fekete szemeiből.
            – Hiába próbálja, nem fog tudni elszabadulni – mutatott a kötelékekre az Evinrud. – Túl nehéz az ágy, még én sem tudom egymagam megmozdítani.
            – Mégis mire véljem ezt?! – tette csípőre a kezét a szépséges örömlány, akin a félelem cseppnyi szikrája sem látszott.
            – Minek látszik? – csukta be kaján vigyorral az ajtót Roald.
            – Nem tudtam, hogy ön a herceg.
            – Ha tudta volna, velem töltötte volna az éjszakát?
            Serasim elnevette magát.
            – Nem. Mondtam, én csak azzal dugok, akivel akarok – szavalta, miközben leült az ágyra és megrázta fogságban tartott végtagját.
            – Szerintem meg nem ez az indok – lépett pár lépéssel közelebb a herceg a leányhoz. –
            – Hanem mi?
            – Az, hogy nem vagy kurva.
            Kérdőn néző arc volt a válasz.
            – Akkor mi más lennék?
            – Beépített ember.
            – Hogy mi?! – horkant fel Serasim.
            – Rengetegszer vagyok az Aranyhordóban, de téged még sosem láttalak. S amint megérkeztél, kezdődtek a bajok. Elrabolták a húgom, felgyújtották a határt.
            – És ti azt hiszitek, hogy ez én voltam?!
            – Te simíthattad el a dolgokat belülről. A bájaiddal lefoglaltad a katonákat, amíg lerombolták a végvárat.
            Csupán ebben a pillanatban kezdte a leányba valamiféle félelem befészkelni magát.
            – Ez… nem igaz…
            – És mégis miért hinnék neked?
            – Nem ezért jöttem át… esküszöm, hogy nem.
            – Akkor?
            – Mit akartok velem? Mit fogtok velem csinálni?
            – Politikai fogoly leszel, egészen addig, amíg vissza nem szolgáltatunk téged a Gyilkosnak. Biztos örömmel fog egy ilyen gyönyörű lányt fogadni – dörmögte Roald, közben végigsimított a leány arcán.
            – Vissza akartok vinni?...
            – Természetesen. A húgomért cserébe.
            – N-ne! – pattant fel a helyéről rettegve a szépséges Serasim. – Kérem, ne kelljen visszamennem!
            A kedves, bájos, szemtelenül mosolygó arcon most a teljesen végtelen pánik lett úrrá. Szemeiben a félelem könnycseppjei gyűltek össze, amik őszintén meglepték a herceget, de igyekezte elhitetni magával, hogy az egész csak színészkedés.
            – Bármit megteszek, csak kérem… ne…

~*~

            Diotyr némán nézelődött Avery üres szobájában. Érezte az illatát, szinte még a teste melege is ott keringett körülötte, s mindennél jobban fájt neki a gondolat, hogy mennyire félhet most a menyasszonya, ő pedig nem tud neki segíteni. Azt eddig is sejtette, hogy a hercegnő egyre többet jelentett neki, de hogy ennyire megviseli majd a távolléte, arra nem gondolt.
            Nagyot sóhajtva ült le a bevetetlen ágy szélére, arcát erős tenyerébe temette, s egyre csak azon járt az esze, hogy tudná minél gyorsabban kiszabadítani a lányt. Hirtelen megint úgy érezte, hogy elszállt belőle az erő, mint amikor az elrablás is történt. Felkapta nehéz fejét, gyanakodva nézett körbe a szobában.
            – Mi a baj? – kérdezte aztán a semmiből egy ismerős, lágy, női hang, ami közvetlen mellőle szólt.
            – Evriel?! – pillantott meglepődve a férfi a mellette ülő nőre, aki nem volt más, mint a szerelem istennője. – Te mégis mit keresel itt?
            – Gondoltam meglátogatlak – mosolyodott el az erotikus jelenség, miközben átfogta Diotyr erős karjait.
            Az isten végignézett társán, akivel nem egyszer gabalyodott már össze. Mint mindig, most is rabul ejtették a vörös, duzzadt ajkak, a zafírkék szempár és a hosszú, hullámos, szőke haj, de ezúttal nem kívánt tőle egyebet, csakhogy hagyja magára.
            – Te segíted Desiralist, igaz?
            A nő elmosolyodott.
            – Igen, én. Remélem nem gond, hogy kicsit elvettem az erődet ezzel – emelte fel Evriel aranyból készült pajzsát, aminek a sajátossága, hogy más istenek minden támadó és védekező képességét elveszi, ha a közelükbe kerül. Ennek a kongását hallotta a farkasszemű az elrablás éjszakáján.
            – Ugye a Gyilkos nem bántja Avery-t?
            – Galad? Hogy érted ezt?
            – Nem ő raboltatta el? – bámult kiábrándultan a piszkosszőke.
            – Dehogy! Miért tette volna?
            – Akkor ki volt? – pattant fel az isten a nő mellől.
            – Hát én!
            Diotyrral fordult egyet a világ. Nem hitt a fülének. 
            – Tudod, nagyon idegesítő volt figyelni, mennyire odavagy azért a csitriért! Gondoltam megszabadítalak tőle – vonta meg formás vállait Evriel.
            – Azonnal hozasd vissza! – sziszegett fortyogva a háború istene.
            – Dehogy hozatom! Diotyr, amióta idejöttél, teljesen megváltoztál! – állt fel a vonzó szőkeség, majd olyan közel lépett a férfihoz, hogy kerek keblei erősen a férfi izmainak nyomódtak. – Hát nem veszed észre, hogy csak azért oltalmazom Desiralist, hogy tetsszem neked?
            – Mégis miről beszélsz?
            – Már nem emlékszel, hogy régebben is mennyire felizgatott minket, amikor ellenségek voltunk? – búgott a nő lágy hangja, mindeközben formás ajkaiba harapott és végigsimított a férfi erős karján, aki rögtön hátrált egy lépést. – Hát nem veszed észre, mennyire szeretlek? 

3 megjegyzés:

  1. Hűha... Na ez egy felettébb izgalmas, és fordulatos rész volt! O.O
    ... Annyira, hogy még köszönni is elfelejtettem. xD Szóval, szia! :D
    A rész fantasztikus volt, az elején magam előtt láttam Diotyr-t amint azt mérlegeli, hogy menjen-e be, vagy sem. Nagyon tetszett, ahogy bemutattad: egy felnőtt férfi is tud bizonytalan lenni, mikor a szeretett nőről van szó. :) Nagyon izgalmas volt az Avery utáni hajtóvadászat, és amit ott találtak, az engem is ledöbbentett. Serasim számomra kész rejtély, nagyon kíváncsi vagyok mi a dolgod vele, mert egyre inkább érdekel, hogy mégis ki ő valójában...
    És a vége! Na az volt aztán a megdöbbentő! Nem gondoltam volna, hogy a szerelem istennőjét is megismerhetjük, ráadásul ilyen formában! Everiel már most vegyes érzéseket váltott ki belőlem, ugyanis ellenszenves, amiért Avery és Diotyr közé áll, de tetszik is a karaktere. Mindig is szerettem a bajkeverő szereplőket egy történetben, és Erisz-re emlékeztet, a görögök viszály istennőjére - aki csak megsúgom, a kedvencem. :D Kíváncsi vagyok mi lesz Dio reagálása, és mi lesz a következő fordulatod! Alig várom a következő részt, remélem hamarosan olvashatom! :D

    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
  2. Samantha, szokás szerint egy tündér vagy, köszönöm :3
    Igen amúgy, most, hogy mondod, tényleg egyre több a hasonlóság a görög kultúrával, nem mintha bánnám :DD
    Evriel egy igazi bajkeverő... és mindenki nagyon utálni fogja :DD
    Örülök, hogy ismét tudtam hozni a szokásos színvonalat, bár eléggé nehezen született meg ez a fejezet, féltem, hogy gyengébb lesz :/
    A következő fejezetet pedig én is nagyon várom, mert nagy attrakciót tervezek, és remélem, hogy sikerül is olyan izgalmasra megírni, mint tervezem ;)

    VálaszTörlés