5. fejezet

Üdv ismét itt :) Hát... új fejezet, valaki megint meghal, szóval csak a szokásos :D 

Mint láthatjátok, lett egy eszméletlenül csodás új design a blogon, amit az egyik hűséges olvasóm, Samantha Row csinált, és ezúton szeretném neki ajánlani az eddigi leghosszabb Északi szél fejezetet! Köszönöm szépen Sam, imádom az új kinézetet ;)

Jó olvasást kívánok mindenkinek! :) 

UI.: nekiláttam új karakterrajzoknak, remélem tetszenek :D

            Avery kisasszony álmosan bámulta a csukott ablakot, miközben sülttojásból és aszalt gyümölcsökből álló reggelijét fogyasztotta a hálóhelyiségében. Azóta, amióta hazatért, még egyetlen egyszer sem étkezett együtt a családjával, pedig lassacskán egy hónapja annak, hogy ismét a vár falai között élt. És majdhogynem már annak is két hete, hogy Dio herceg ismeretlen okokból kifolyólag elhagyta az Evinrudok köreit, a leány viszont nem is sejtette, hogy miért csinálhatta ezt.

            Úgy gondolta, lehet, hogy befejezte diplomáciai túráját Nesirilben, de pontos indokot nem tudott. Akárhányszor puhatolózott apjánál, vagy testvérénél, azok mindig jobbnak látták kerülni a témát, mintha titkolni akarnának valamit. Így a hercegnő csak annyit látott, hogy Hydopten trónörököse elment, s nem búcsúzott el tőle. Avery pedig biztos volt benne, hogy a férfi még csak nem is sejtette, mennyire megkedvelte őt, amióta megismerte. Mindannyiszor, amikor megpillantotta, nem tudta levenni róla perzselően sárga tekintetét, mindig megcsodálta a herceg izmos testét, férfias vonásait és piszkos zöld szemeit, sőt, amióta megjelent az arcán a heg, csak még inkább tetszett neki. Viszont ennek vége szakadt, s minden bizonnyal nem fogja többé látni Dio-t.

            Amúgy is csacsiság abban hinnem, hogy feleségül kért volna…– elmélkedett magában a szépség egy óriási sóhajtás közepette, majd félretolta a tányért, s az ablakhoz sétált, és kinyitotta azt. Lábait kilógatva helyezkedett el a párkányon, kibámult a legmagasabb toronyból. Tündéri arcán jegesen simított végig a reggeli szél, gyengéden lebegtette meg tüzes tincseit és bordó hálóingjét, a távolból úgy tűnhetett, mintha egy csodás lobogó táncolt volna a szellőben.

            Már kiskorában is szeretett a párkányon ücsörögni, ez a szokása pedig úgy tűnt, ennyi idő eltelte után is megmaradt, de csakis akkor merte ezt megtenni, amikor senki olyan sem tartózkodott odabent, aki túlságosan féltette. Ők nem tudták, hogy milyen dolgokon ment keresztül a zárdában, egy kis egyensúlyozás a torony ablakában szinte már semminek számított a törékeny külsejű leánynak. Szeretett gyönyörködni a tájban: a sziklás, hófödte hegycsúcsokon, az előttük hullámzó dombokon és a fenyőerdőkön, amik hófehér hadseregként lepték el egész Nesiril területét. De leginkább a várkert végét kedvelte, ugyanis ott tajtékzott a megfélemlíthetetlen, hullámzó tenger, zafírkék vizével és fekete mélységeivel. A királyság ugyan egy félsziget területén feküdt, mégis, sehonnan máshonnan nem volt ilyen meseszép a kilátás, mint Avery Evinrud szobájából. A felkelt Nap sugarai úgy csillantak meg a víztükrön, mint a drágakövek, s néhány halászhajó volt olyan bátor, hogy messze ússzon ki a kikötőtől. A leány szeme szinte mosolyogva követte őket a finoman fodrozódó hullámok nyomán, s ekkor olyan baljósló dolgot pillantott meg, amitől megfagyott a vér az ereiben.

            Egy oly hatalmas hajó hasította maga előtt a tengert, amilyet még sosem látott ezelőtt. Elgondolásai szerint akár száz ember is elfért volna rajta, de mégse ez a monumentalitás volt az, ami leginkább megrémítette a kisasszonyt. Az óriási tengerjárón nem csak a lobogó, de az összes vitorla is fekete pompában tündökölt.

            – Kalózok! – sikoltott fel Avery, s majdhogynem kibukott a magaslatról.

            Gyorsan az ajtóhoz szaladt, magára kapta az oda felakasztott meleg prémkabátot, s minden illendőséget és női eleganciát félretéve rohant a vár előkertje felé, ahol apja épp hadgyakorlatot tartott.

~*~

            Már pirkadat előtt megkezdődött a készülődés a hadvezérek érkezésére. Ezúttal nem csak egy tárgyalás erejéig kívánta őket Bregor vendégül látni, hanem esti lakomára is készült, hogy minél inkább magához hűségesebb vezetői réteget tudjon kialakítani. Így, még mielőtt az első napsugarak átfestették volna az éjszakai eget, a konyhai kisegítők kenyeret dagasztottak, a mészáros felesége csirkét ölt, a mészáros maga meg játszi könnyedséggel, és azért egy kis segítséggel vágott le nem kevesebb, mint három disznót, hogy később a várkonyhában, egészben süthessék majd meg a szakácsok nyílt láng fölött.

            Pár óra múltán pedig megérkezett mind a húsz hadvezér, akiknek segítségére az öreg Evinrudnak kérlelhetetlenül szüksége volt, főleg most, hogy a háború istene mégsem teljesítette az ígéretét. De ennek is megvolt a jó oldala, ami leginkább Roaldot vidította fel: így legalább nem kell majd az egy szem női családtagot kényszerházasságba hajszolni.

            Az ideérkező harcos férfiakhoz végre csatlakozott Bregor egy régi bajtársa is még lovagkorukból, aki az elmúlt időkben külföldön járt, s csak most tért vissza, de nem is egyedül jött. Oldalán délceg fia sétált büszkén, aki Nesiril trónörökösének régi jó barátja.

            – Astel! – sietett le a várkapu lépcsőjén Roald, amint a nála fiatalabb férfi leugrott almásszürke paripájáról. Kikeményített bőr mellvértjébe ugyanaz a hajó volt belenyomva, mint az Evinrudok címere. 

            – Roald – biccentett kimérten a szőke, hisz nem tudta, hogy is álljon a herceghez. Már vagy két éve nem látták egymást.

            – Ne viccelődj már velem! – nevetett az Evinrud, majd keményen rászorított réglátott barátja kezére. – Örülök, hogy látlak! Még mindig egy fejjel alacsonyabb vagy, mint én!

            – Nálad mindenki alacsonyabb egy fejjel! – ment bele a játékba már Astel is vigyorogva.

            – Üdv, Wiator uram – fordult az idősödő lovaghoz, akinek kerek arca, nagy orra, s kissé dülledt szemei nem a jóképűségről tanúskodtak. Nem épp a szépségéről hírhedt, de megfontoltsága és hadvezéri képességei messze kimagaslóak.

            Közben az öreg Bergor is csatlakozott a kis társasághoz, s ő is üdvözölte bajtársát, majd végignézett a többieken is. Mindegyiken látható volt az a bizonyos címer, ez mutatta, hogy kihez hűségesek, s ez megmelengette az uralkodó szívét.

            – Köszönöm, hogy eljöttetek! – szónokolt. – Örvendek a gondolatra, hogy ezúttal már hiánytalanul állt fel a hadvezérek tanácsa. Ti mind hűségesek vagytok hozzám, s én is hozzátok. Remélem, hogy Wiator kiválóságával már sikerül valami használható haditervet kigondolnunk. Mint láthatjátok – nyelt egy nagyot –, az istenek elpártoltak tőlünk… Diotyr két héttel ezelőtt itt hagyott minket, s nem is hallottunk azóta felőle semmit… de kinek van szüksége istenekre, ha ilyen nagyszerű emberekkel van körülvéve? – mosolyodott el kesernyésen az öreg.

            A hadvezérek egymásra pillantottak. Aggodalom látszott szakállas arcukon. Nyugtalanította őket a háború istenének távolléte. Ugyan a királyuk szerint egyedül is képesek lennének megnyerni a csaták sorozatát, ők már közel sem voltak benne annyira biztosak. Bíztak Diotyrban, s szeszélyessége még inkább a halál egyre közeledő, mindent elragadó marka felé sodorta a seregeket.

            – Mégis, miért ment el Diotyr? – lépett elő egy pocakos, alacsony, férfi, akinek sűrű szakálla már a hasát súrolta.

            – Mi magunk sem tudjuk… egyik reggelre eltűnt a szobájából.

            Mind a húszan egyszerre hajtották le fejüket. Mindegyikőjük tudta a távozás okát: ezt a háborút még maga a háború istene is túlságosan reménytelennek találta…

            – De ne törődjünk most ilyesmivel, mégis kinek kéne egy olyan fajankó istápolása? Vívtak már reménytelen harcokat, s győztek is meg az ő segítsége nélkül! Mi egyek leszünk közülük! – bátorította a vezéreket Roald. – S úgy vélem, kardcsattogás közben jönnek a legjobb ötletek, így miután mindenki elegendő sörrel oltotta ki szomját, rendezzünk egy barátságos mérkőzést!

            Erre már mindenki fellelkesült, de nem azért, mert oly bíztatónak vélték a helyzetet, csupán tudták, hogy egy ilyesfajta férfias időtöltésekkel elszórakozott délután épp megfelelő arra, hogy hátralévő életük egyik legvidámabb napját töltsék el.

            Az udvarra kigurított söröshordók körül csörömpöltek a porcelánkorsók, a kijelölt csapos pedig alig bírt minden alkalommal újratölteni. Roald nagy örömmel vett részt a már vedelésnek számító ivászatban, de Bregor túlságosan öregnek tartotta magát, így a lépcsőre vonulva bámulta a zsibongó embereit.

            Pár óra elteltével, amikor az alkohol okozta mámortól már mindenki kissé megrészegült, a bátrabbak kardhoz, fejszéhez és pajzshoz nyúltak, s egymást nem kímélve sújtottak le. Kicsit sem óvatoskodtak, hisz voltak olyan képzettek, hogy könnyűszerrel kitérjenek egy félrészeg ember csapásai elől, s ha mégis megsérült valaki, az a vérszagot megérezve még jobban fellelkesült, s határozottabban támadott vissza. Nemsoká a tekintélyes hadvezérek veszélyes játékokkal vagdalózó gyerekekké változtak át, ami a még viszonylag józan fejjel gondolkodó Roaldot és a mellett támaszkodó Astelt felettébb szórakoztatta.

            – Sok vén hülye, mi? – röhögött a hadvezér fia.

            Ebben a pillanatban az egyik ilyen „vén hülye” a harc hevében megbotlott, s pontosan a trónörökös és barátja közé esett, akik persze félreugrottak, de az asztal, aminek eddig dőltek, darabjaira tört az ott lévő korsókkal együtt. Ez viszont egy cseppet sem nyomasztotta a hadvezért, azonnal felpattant, és hangos hörgéssel rohant vissza.

            – Azok! – kiabálta túl Roald a dulakodók hangjait.

            – Ezért akartad, hogy harcoljanak egymással, ugye?

            – Láttam rajtuk, hogy rettentő feszültek. Ez majd ellazítja őket egy időre, a barátságukat meg szorosabbra fűzi.

            – Jó terv!

            Astel, ugyan egy fejjel alacsonyabb volt, mint a hercege, de kiállása legalább olyan magabiztosnak bizonyult. Vállig érő hullámos, szőke tincseit szabadon hagyta, csak azokat kötötte hátra, amik arcába tolakodtak volna. Se szakálla, se borostája, s orra hasonlóan görbén ugrott előre, mint az apjáé, de rajta inkább csinosan mutatott.

            – Hazajött a húgom! – büszkélkedett Roald.

            – Hány éves most?

            – Hamarosan betölti a tizenhetet.

            – Pont jó korban van. Szép?

            – Gyönyörű, Astel. Emlékszel még anyámra?

            – Persze. Már én is szerelmes voltam belé, pedig csak tizennégy esztendős voltam, amikor meghalt.

            – Nos, nem hittem volna, de Avery még nála is csodásabb.

            – Bemutathatnál neki! – nevetett a férfi.

            – Hát még nincs feleséged?

            – Nincs. Amíg távol voltunk apámmal, katonai iskolába jártam. Nem volt időm nőkre. De most van – vigyorodott el sokat sejtetően Astel.

            – Az isten is szemet vetett rá… – rándult meg az emléktől a herceg teste. – De már nincs itt, hála az égnek… nem kedveltem.

            – Engem szívesebben látnál sógorodként?

            Roald kortyolt egyet a sörből, ami keserű, mégis élvezet teljes ízzel öntötte el száját, majd nehéz kezét a mellette álló vállára tette.

            – Mi sem tenne boldogabbá, drága barátom!

            Ekkor tüzes hurrikánként robbant ki az emlegetett leány a vaskos bejáraton, majdhogynem fellökte apját az indulatosságával. Arcán rózsapír díszelgett a futástól, erősen zihált, s apró teste majdhogynem elveszett a vaskos köpeny alatt.

            – Itt is van, látod? – mutatott rá Roald.

            – Valóban elragadó! – gyönyörködött elképedve a leányarcú Astel.

            Bregor értetlenkedve pillantott a véréből valóra, azonnal vékony karjaiba kapaszkodott, hogy megtartsa a rémült kisasszonyt.

            – Mi történt, gyermekem?

            – K-kalózok! – lihegte akadozva a vörös hajú Avery.

            – Hogy mi?! – horkant fel az öreg király, s a szóra minden zaj elült.

            – A szobám ablakából láttam! Egy hatalmas hajó… fekete vitorlával… és fekete lobogóval…

            – Őrök! – üvöltött Bregor.

            A háta mögött máris két, páncélba öltözött katona jelent meg, akiknek rögtön átadta gyermekét.

            – Azonnal vigyétek a szobájába, s az életetek árán is óvjátok meg! – recsegte hadarva. – Roald! – szólt fiának, hogy utasítsa, de az máris az egyik hadvezér lován termett, mielőtt bárki reagálhatott volna, és szélsebesen nyargalt a kikötő felé.

            Nesiril legnagyobb öblében mindig nyüzsgött az élet. Itt keveredett az előkelőség és az aljanép, így miután valakit elbűvölt egy csodás, selyembe öltözött, finom parfümtől illatozó hölgy, s követni kezdte, a legközelebbi sarkon könnyedén elcsúszhatott a kifröccsenő halbélben, s örökre elveszthette szíve választottját. A kofák kiabáltak, az örömlányok csalogatták áldozataikat, s a tömegben mindenki ment a saját dolgára. Most azonban megállt az élet. Az összes ott lévő dermedten vizslatta az épp megérkező, gigantikus tengeri járművet, sőt, még Roald is kővé dermedt.

            A hajó teste legalább húsz ember magasságú volt, az árbocok pedig nagyjából még harminccal emelték feljebb a szintet. Az orrész üvegezett, nyilvánvalóan a kapitány kabinja található ott, körülötte és a korlátok körül is szépen művelt faragások futottak végig. Az ember, aki birtokolta ezt a csodát, nyilvánvalóan a hajózás szerelmese volt. De úgy tűnt, a fedélzet üres. Vagy, ha nem is üres, de senki sem ugrott le onnan fenyegető szándékkal. Mindenki egy emberként hallgatott, csak valahol a távolban csitítgatta egy édesanya síró gyermekét.

            Roald lecsúszott a nyeregből, tátott szájjal sétált a hatalmas jármű tövébe. Elképedve simított végig a fán, már itt-ott néhány kagyló és tengeri csillag belenőtt a rostok közé, amik frissítő, sós tengervíz szagát árasztották magukból.

            Miután a várakozás már-már kínzóvá vált, végre megmozdult valami a fedélzeten. Nyikorogva ereszkedett alá egy csapóhíd, majd nagy huppanással landolt a stégen. A herceg ujjai kardja markolatára kúsztak, a feszült izgalom közepette levegőt is elfelejtett venni. Vajon a kalózok lerohanják-e a várost, vagy épp valami mást akarnak? Ha igen, akkor mit?

            Nehéz léptek alatt reccsent meg a csapóhíd, Roald hátrált, hogy helyzete kevésbé legyen kiszolgáltatott, majd megpillantotta a kapitányt, aki szélesen mosolyogva, széttárt karokkal üdvözölte az ifjú trónörököst.

            – Jó újra látni, Roald! – dörmögte vidáman.

            – Diotyr! – fehéredett el teljesen a férfi, majd pillantása a széles testű isten mellett felbukkanó, fehérhajú lányra szegeződött.

            – Meglepettnek tűnsz – veregette meg az erős vállakat a farkasszemű, aki most egy valós kalózkapitány pompájában tündökölt.

            Sötét bordó inget és bőrmellényt viselt, fölötte térdig érő bőrkabáttal, fekete vászonnadrággal és bőrcsizmával, s azt az önelégült mosolyt, ami borostás arcán ragyogott, semmi sem tudta felülmúlni. Élvezte, hogy felzaklatta a kedélyeket.

            Roald ezt a vigyort látva dühödt bikaként rontott az istennek, a ruhája nyakába kapaszkodott és a hajó testének lökte, de annak vidámsága mit sem csökkent.

            – Ugyan már, nem örülsz nekem? – nevetett Diotyr.

            – Miért kellet visszajönnöd?! – üvöltött torka szakadtából a férfi. – Miért nem tudtál elkotródni a büdös pi…?!

            – Fiam! – harsant fel keményen a hátulról Bregor hangja, aki mindeközben a hadvezérek és Astel társaságában a kikötőbe ért.

            – Apám, mondd el neki, hogy nem látjuk szívesen! Mondd el neki, hogy nem tartunk igényt a segítségére! – kiabált Roald, közben dühösen mutogatott a háború istenére.

            Bregort Wiator segítette le ébenfekete lováról, ezután pár nyugtatólag ható lépést tett gyermeke felé.

            – Szükségünk van rá.

            – De az imént még azt mondtad, hogy…

            – Csitt! Te is tudod, hogy egyedül is képesek lennénk rá… de vele kevesebb áldozattal.

            A trónörökös fájdalmasan hunyta össze szemeit, az egész arca elfacsarodott az őt emésztő dühtől. Már abban reménykedett, hogy minden visszatér a rendes kerékvágásba, hogy a Diotyr miatt való hazugságok sorozata is véget ért, de ismét csalódnia kellett.

            Az isten, mintha mi sem történt volna igazította meg kabátja gallérját, s húzta ki magát a hűbérúrból lett király előtt.

            – A tetteidre magyarázatot kell adnod, Diotyr!

            – Mégis mire? – vonta össze szemöldökeit a férfi.

            – Miért adtad fel a harcot?

            – Feladni? Miből gondoltátok?

            Bregor szája tátva maradt.

            – Hisz… elmentél… legalább két hete!

            – Igen, elmentem, mert valakit meg kellett keresnem – biccentett a kíváncsian néző lány felé, akinek olyan jeges tekintete volt, mint a legkeményebb, téli éjszaka.

            – Akkor miért nem szóltál?

            – Nem kötelességem mindenről értesíteni titeket. Elmentem, mert el kellett mennem. Komolyan ennyire gerinctelennek tűnök, hogy cserbenhagylak titeket egy szó nélkül?

            A morgás, amit Roald adott ki, biztosította őt erről.

            – Igazán megbízhattok bennem… – csóválta meg fejét az égi.

            – Ki a leány? – kíváncsiskodott az egyik időközben kijózanodott hadvezér.

            – Hogy ő? – kiabált neki oda Diotyr. – Az ő neve Keiebra – jelentette ki büszkeséggel a hangjában, majd a lányra pillantott. – Készen állsz?

            Az nem szólt semmit, csak biccentett. A piszkosszőke férfi pár lépést hátrált, a csodálkozó tömeg, mintha taszítaná őket az isten jelenléte, homogén folyadékként távolodott az égi közeledésétől. Keiebrat finoman a karjaiba vonta, hogy a leány háta az ő mellkasának feszüljön, megfogta a puha, fehér kezeket, ezt követően kétszer tapsolt velük, miközben szemeit szorosan összezárta. Ezután határozottan, egy alulról felfelé való mozdulatot tett, amitől a tenger morajlani kezdett.

            Az emberek felsikoltottak, Roald is hátrált döbbenetében, de mindez semmi sem volt ahhoz képest, ami következett.

            A hatalmas víztömeg egészen a horizontig megemelkedett, mint ahogy a selyem is megemelkedik, ha kéz simít végig alatta. Aztán átszakadt a felület, s valami végtelenül hosszú, széles és fehér dolog emelkedett fel a mélyből.

            – Ez egy híd… – hebegte a sisakját a fejéről levéve az egyik kopasz hadvezér, viszont többet nem tudott szólni.

            Diotyr a leány segítségével egy olyan jéghidat teremtett elő a tengervízből, amin két szekér bőségesen elfért egymás mellett.

            A varázslatos kézmozdulat megállt, ezzel együtt az elképesztő építmény növekedése is, s hallani lehetett, ahogy a nála melegebb víz miatt itt-ott recseg a jég. Az isten épp, hogy karjába tudta kapni a lányt, aki a hatalmas teljesítménytől ájultan rogyott össze.

            – Ez egészen átível Hydoptenig. A kereskedelmet ezennel megnyitom! – vigyorodott el kajánul a jóképű férfi, ölében az eszméletlen Keiebraval.

~*~

            A nap lebukott a hófödte hegycsúcsok mögött, s beköszöntött az alkonyat. Sejtelmes homály lepte el a vidéket, a Bregor király étkezőjéből áradó fény viszont mindent megvilágított odakint is maga körül.

            Jókedvű zsibongástól visszhangzott a helyiség, az evőeszközök és tányérok csörömpöltek, a kupák összekoccantak, első sorban Diotyr, a háború istenének tiszteletére. Hiába gyűlölte Roald olyannyira, azt nem tagadhatta, hogy ezúttal az isten igencsak jót tett az országgal. Csupán egyetlen ember hiányzott az ünneplők közül: maga a hercegnő.

            Hiába érezhette magát a farkasszemű középpontban, amikor pont azt nem látta, aki az elmúlt két hétben egyfolytában az eszében járt. Egy pillanatra sem felejtette el a makulátlan, bájos arcocskát, s mindennél jobban vágyott arra, hogy ismét érezhesse az édes illatát és hallhassa a selymesen puha hangját.

            – Kiszellőztetem a fejem – állt fel az asztaltól a piszkosszőke férfi, jó indoknak találta az étkezőben terjengő pipafüst által okozott fejfájásra hivatkozni.

            A többiek olyannyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy szinte észre sem vették, ahogy az égi távozik köreikből.

            Diotyr végigsétált a csendes, tompán megvilágított folyosókon, minden koncentrációjával azon volt, hogy megtalálja szíve hölgyét. Épp, hogy elindult a magas toronyba vezető szűkös csigalépcsőkön, amikor éles hallásával valahonnan máshonnan hallotta meg a leány könnyű lépteit és kellemes dudorászását.

            Azonnal a hátsó kertbe szaladt, s rögtön meg is pillantotta Avery-t, akit láthatóan az esti lakomára öltöztettek fel. Karcsú testén sötétkék bársonyruha feszült, kerek melleit épp, hogy megmutatta. Ujjai között halvány lánggal pislákoló lámpást tartott, ami túlvilági, derengő fénnyel vonta körül az Evinrud szépséget. A férfi egy pillanatra nem is tudott mást tenni, földbe gyökerezett lábakkal fürkészte menyasszonyát, s nem bírta elhinni, hogy ez a csodás teremtés, ami minden bizonnyal Waldros legszebb műve, egy napon az övé lesz. Istenként már látta a világ összes olyan dolgát, amit egyesek szerint az életben látni érdemes, de még egyiknél sem érezte azt, mint most, hogy azon nyomban kirobban a szíve a helyéről. Valami olyasfajta elemi erő vonzotta őt a hercegnőhöz, ami megmagyarázhatatlan és megállíthatatlan.

            – Kisasszony! – szólalt meg végül.

            Avery ijedt arccal fordult a hang irányába, úgy tündökölt, akár egy látomás.

            – Ne féljen, csak én vagyok – mosolyodott el lágyan.

            – D-Dio! Mit keres ön itt? Nem kéne inkább odabent lennie? – kérdezte a leány a hozzá közeledőtől.

            – Én is kérdezhetném ugyanezt öntől. Miért nincs odabent velünk? Miért fagyoskodik idekint. Túl veszélyes egyedül.

            – Sokszor szoktam kijönni gondolkodni – válaszolta szerény mosollyal duzzadt ajkain Avery.

            – És most min gondolkodott?

            – Hogy miért ment el köszönés nélkül – súgta félénken.

            A férfit őszintén meglepte jövőbelije válasza, épp ezért olyan dolog történt vele, ami ritkán: nem jutott eszébe semmi megfelelő válasz.

            – Nem örökre mentem el…

            – De hosszú időre.

            – Csak két hét volt.

            – Nekem többnek tűnt.

            – Tán hiányoztam?

            Avery perzselő szemei kitágultak, odabent, eddig hevesen dobogó szíve kihagyott.

            – Igen…

            – Ön is nekem – kellemes mosoly úszott Diotyr borostája alá.

            – Azt beszélik, hogy menyasszonnyal tért vissza…

            – Kik beszélik? – horkant fel az isten.

            – Mindenki… aki látta a hajót. Az a lány egy hidat csinált Hydoptenig. Biztosan egy isten. Megértem, ha megkedvelte.

            – Avery kisasszony, kérem! – nézett mélyen a leány szemeibe. – Én csakis egy dologgal tértem vissza, az pedig az öné.    

            Furcsa, langyos szellő mozgatta meg a kíváncsian néző lány tökéletes öltözékét, miközben körülöttük a világ egyre csak elsötétült, s csakis ők ketten maradtak a táncoló láng fényében, mintha egy gömbbe lennének zárva. Diotyr mindeközben mellénye belső zsebéből halászott elő valamit.

            – Amíg elvoltam, sok szépet láttam, s úgy döntöttem, elhozom a hercegnőnek az egyiket – nyújtotta ki tenyerét, amiben egy csepp és négyzet alakú rubintokkal díszített arany nyaklánc csilingelt, szálai olyan vékonyan íveltek, akár a pókháló.

            – Ezt nekem hozta?

            – Megengedi? – kíváncsiskodott Diotyr, célozva arra, hogy szeretné a méltó helyére illeszteni az ékszert.

            Avery azonnal megfordult, hosszú haját teste elé emelte, amitől úgy tűnt, mintha forró láva omlana végig rajta. Az isten előtt felsejlett a leány szépen ívelt nyaka, gömbölyű válla és a gerince vonala, amiket legszívesebben szenvedélyes csókjaival árasztott volna el, de tudta: nem teheti.

            Remegő kezekkel kapcsolta össze a nyakláncot, majd Avery azon nyomban megfordult. A fiatalok közel találták egymást, a leány teste csak épp, hogy nem ért hozzá titkos vőlegénye testéhez.           

            – Tetszik a nyakék?

            – Csodálatos…

            – Dehogy, csak szép. Az egyetlen, ami csoda, az ön, kisasszony.

            Avery ajkai résnyire nyíltak a kedves szavak hallatán, vágyakozva pislogott a jóképű arcra.

            – Ön olyan ártatlan, hercegnő… és nem tudom, hogy megtehetem-e azt, amit akarok.

            – Mit akar?

            A keskeny derekat követelőzően mardosó kéz ragadta magához, a párja pedig a puha, riadt arcot fogta közre. Az Evinrud leány mellkasa szaporán pihegett, de teste egy cseppet sem ellenállt. Ujjait a férfi vállaira csúsztatta, s hagyta, hogy az úgy tegyen vele, ahogy csak akar.

            – Bocsásson meg! – sóhajtotta Diotyr menyasszonyának, majd amilyen gyengéden csak tudta, szelíd csókot lehelt Avery remegő ajkaira.

            Egyszerre lélegeztek fel, szívük egyszerre dobbant, lelkük, mintha eggyé olvadt volna, szelíden simultak egymás ölelő karjaiba. Aztán eltávolodtak, mindketten elmosolyodtak, s minden bizonnyal folytatták volna egész éjjel, ha Roald meg nem jelenik a hátsó bejárat ajtajában olyan ábrázattal, mint aki emberiség elleni bűntett szemtanúja volt.

            – M-mennem kell – lökte el magát Avery a férfitól, hogy arcát eltakarva rohanjon fel szobájába.

            Sejtette, hogy bátya nem kedveli a herceget, de nem maradt mersze továbbra is ott maradni, nem bírt volna a vendég szemébe nézni.

            Felrohant a szűkös csigalépcsőkön, egyenesen a hálóhelyiségébe rontott, és hangos nyögéssel az ágyába ugrott. A mindig éber Loona természetesen kíváncsian sietett hercegnője után, amint felért, becsukta maga mögött az ajtót.

            – Mi történt, kisasszony?

            – Dio herceg! – sóhajtotta fülig pirultan.

            – Milyen herceg? – vonta fel kíváncsian szemöldökét a cseléd.

            – Butus Loona! – ült fel az ágyon Avery. – A diplomáciai vendégünk, Hydopten hercege, Dio!

            – Elnézést, hercegnő, hogy kijavítom, de Hydoptennek csupán egyetlen hercege van, neki viszont Heric a neve.

~*~

            Roald keményen csapta az asztalra a fából készült sörös kupát az Aranyhordó egyik sarkában ücsörögve. Grimaszolva nézte a részegeskedő embereket, ahogy jókedvűen kacarásztak, és legszívesebben közéjük csapott volna, de sajnos az egyik ökle most túlságosan fájt, hogy ezt megtehesse. Hiába teljesült régi vágya, és vágta pofán Diotyrt, az az őt ért sérülés után is ugyanolyan bárgyún vigyorgott, mint azelőtt, s cseppet sem volt gusztusa visszamenni a dicsőítő csürhéhez, így inkább ismét betért megboldogult öccse kedvenc ivójába, hogy itt öntsön magába annyi alkoholt, hogy lehetőleg másnap reggel egy árokban ébredjen.

            Egyszerre minden a nyakába hullott. Nem elég neki, hogy trónörökös, még ott van az a nyavalyás háború és minden vele együtt járó nehézség, egyetlen öccse meghalt, ráadásul jött az a semmire kellő isten is, aki pátyolgatott húgocskájának csapja a szelet, az meg láthatóan be is dőlt az egésznek. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy ezen az állapoton már a temérdek mennyiségű ital sem segíthet, csakis egy asszony az, aki elfeledtetheti vele búbaját.

            Így hozzálátott a szokásos vizsgálathoz, amit ilyenkor folytatni szokott. Kifejezéstelenül végignézett az összes örömlányon, nem tudta eldönteni, melyikhez lenne éppen kedve. Végül tekintete egy olyanon állapodott meg, akit még sosem látott, pedig törzsvendégnek számított. A dúskeblű szépség sötét haja és fekete szemei azonnal megbabonázták, és nem is pazarolt több időt. Határozott léptekkel megindult a hölgyek felé, a lány, akin csupán egy rácsavart, sötétkék selyemlepel volt, persze azonnal kiszúrta a közeledést. A többi éjszakai pillangó, akivel beszélgetett, epekedve sóhajtott a herceg láttán, de az rendületlenül csakis egyet bámult.

            – Üdv, hölgyeim – mosolyodott el sármosan Roald.

            Nem köszöntek, mindannyiuk csak azt várta, hogy a trónörökös őt válassza ki, azonban sajnos csalódniuk kellett.

            – Hogy hívják? – kérdezte egyértelműen az új lánytól.

            – Serasim – válaszolta egyszerűen, de rá sem nézett a férfira.

            – Még nem láttam itt.  

            – Csak nemrégiben érkeztem – erőltetett kerekded arcára egy mosolyt.

            – Örvendek a találkozásnak. Akkor… megmutatná a szobáját?

            Serasim megvetően mérte végig a bivalytestű Roaldot.

            – Nem! – felelte felháborodva.

            A herceg nem hitt a fülének, hitetlenkedve rázta meg a fejét.

            – P-parancsol?

            – Azt mondtam, hogy nem.

            – De… hölgyem. Tőlem több pénzt kapna, mint bárkitől itt. Fontolja meg!

            A kéjhölgy kedélyesen elmosolyodott, közelebb lépett az Evinrudhoz, és a ruhája nyakába kapaszkodott, majd maga felé rántotta, ekkor viszont már a bájos arc sokkal inkább volt ellenséges.

            – Én csak azzal dugok, akivel dugni akarok. Uram! – mondta, és ezzel faképnél hagyta a ledöbbent herceget.

            A többiek persze azonnal felajánlkoztak szeretett hercegüknek, de az olyannyira megalázva érezte magát, hogy jobbnak látta inkább hazamenni.

            Morgolódva lépett ki az Aranyhordóból, ami eddig mindig magába fogadta, amikor szükséges volt, de ezen az átkozott napon még ez is kilökte magából.

            – Francba az egésszel! – szitkozódott Roald, közben egy kavicsba rúgott, és kelletlenül nézett fel a dombtető tetején álló otthonára, ahol még itt-ott pislákolt a világosság néhány ablakban, és ahová most fel kell másznia.

            Zsebre tett kezekkel indult meg a domboldalon, néha fel-felpillantott a hatalmas tányérként ragyogó holdra, amit félig eltakart a vár. És mintha… igen. A hold alakjában emberi alakok rajzolódtak ki, amik a tetőn haladtak végig, majd egyesével tűntek el.

            Miután elmúlt a férfi első rémülete, rohanni kezdett, ahogy csak a lábai bírták. Lelkében gomolygott az aggodalom, tudta, hogy azok, akik odafönt jártak, csakis ellenségek lehettek, s csak remélni tudta, hogy még időben felér a várhoz.

            Izmos lábai sebesen vitték őt fel a kapuhoz, azonnal betört rajta, a lépcsőn, amit nemrég még ő vérezett össze elrettentésből, most ismét vértől ázott fel, egy férfi alakja pedig érőt véve magán próbált talpra állni. Sikertelenül.

            – Astel! – kiáltott fel Roald, amint felismerte barátját.

            A leányarcú férfi vért köhögve vívta haláltusáját. Tüdejét végzetes seb érte.

            – R-Roald… – hörögte erőtlenül, amikor felismerte a fölé hajoló férfit.

            Hitetlenkedő pillantás tükröződött Nesiril hercegének arcán, pontosan olyan, mint amikor megtudta, hogy öccse eltávozott. Karjaiba emelte volna a hadvezér fiát, hogy felsegítse, de az intett neki, hogy felesleges.

            – Mi történt? – faggatta keserűségtől remegő hanggal a sárgaszemű.

            – Az ellenség… betört… a falak közé… az őrök… ordítottak, én pedig kijöttem… és…

            – Hagyd! Ne erőltesd! Elviszlek a papokhoz, azok majd meggyógyí…             

            – Ne! – szakította félbe utolsó erejével Astel. – Mentsd atyádat! Mentsd a húgod… a húgod… – sóhajtott utoljára, miközben teste elernyedt, opálossá vált tekintete fennakadt, s a legvégső, legnagyobb lélegzetvételével elfáradt lelke is távozott megsebzett, fiatal testéből.