7. fejezet

Hello! :) Ismét új fejezet :3 Kicsit betekinthetünk a múltba, és véleményem szerint (pedig nem sokszor mondok ilyet a saját írásomról, de) egész izgalmas lett :3 a következő fejezetről meg ne is beszéljünk ;)

Továbbá, ahogy néztem, a csoport ötlete annyira nem vált be, tehát váltottam a lájkolható oldalra, hátha azt jobbnak gondoljátok. Szerintem is jobb lesz így :) 

Jó olvasást kívánok mindenkinek ;) - hagyjatok magatok után nyomot ;)

UI.: BOCSÁNAT, NEM TUDOM, MI TÖRTÉNT, MÁR TEGNAP KITETTEM A FEJEZETET, DE A BLOGSPOT FELLÁZADT o.O

            Bregor a történtek után álmatlanul járta szeretett vára sötét folyosóit. Leánya eltűnése mélységesen megviselte öreg elméjét. Boldogan emlékezett vissza azokra az időkre, amikor még csak lovagként tartották számon, s nem kellett neki minden nap a királyok nehéz helyzetét megélnie. Akkoriban még a harcos életmódot is túlontúl problémásnak találta, de Nesiril birodalommá alakulása megcáfolta benne mindezt. Hiányzott neki a fiatalsága, a gondtalansága, a szabadsága, leánya és felesége, de most mindennél jobban régi barátja, Desiralis aranykorát okozó uralkodója, Hector távolléte kínozta leginkább.

            Mint az ilyesfajta álmatlan éjjeleken általában, a szíve most is a melankóliába merülő festménycsarnok felé húzta. Lassú, puha léptek halk neszeit nyelték magukba a festővásznak. Bregor mindegyikre vetett néhány pillantást fáradt, jégkék szemeivel, de céltudatosan csakis egyet keresett, ami ezúttal nem megboldogult felesége portréját jelentette.

            A sötétben is tökéletesen kiismerte magát, minden fordulót gond nélkül vett be, nem ütközött akadályba. Végül elért a hiú módon csarnoknak hívott folyosólabirintus legvégére, ahol azonnal megtorpant. Vele szemben a mindig mosolygós, de egyben tekintélyparancsoló Hector festménye lógott a falon, ami a megkoronázása alkalmából készült. Bregor közelebb lépett az ember nagyságú műhöz.

            ­­– Barátom… – hebegte remegő ajkakkal, miközben csontos térdeire rogyott. – Bárcsak mellettem lennél… úgy, mint régen. Akkor nem pusztítana napról napra a korona súlya…

            Ráncos arcán apró, csillogó könnycseppek folytak végig, amit más esetben mélységesen szégyellt volna, de úgy érezte, most semmiképp sem bírná őket visszaszorítani. Tán nem is akarta.

            – Tudom, hogy amikor nekem adtad Nesirilt, nem sejtetted, hogy egy napon ilyen problémákkal kell majd öreg barátodnak megküzdenie. Hazát akartál nekem, hogy boldogan élhessek, de most mégis azt kívánom, még ha a másvilágon meg is büntetsz majd ezért, hogy bárcsak veled és a többi bajtársunkkal vesztem volna azon a napon, amikor Galad cselszövése beteljesedett. Túl sok ez nekem. A rohanó fiatalságom magával ragadta a bátorságom és a kalandvágyam… néha úgy érzem, még a józan eszemet is – vallotta meg hangosan Bregor, majd nyelt egyet. – Félek. Félek attól, hogy a kezem alatt szenved a nép, ahelyett, hogy boldog lenne… s megvallom őszintén, én sem vagyok az. Bárcsak mellettem lennél… úgy, mint régen – ismételte Nesiril feje. – Akkor minden teljesen más lenne…

~Harminchét évvel ezelőtt…

            A véres, pusztítva dúló háborúk immáron ötödik esztendeje nyomorították meg Desiralis népét és gazdaságát, azonban végre úgy tűnt, hogy véget érnek a harcok. Ebben az időben történt, hogy Koef, a Hector vezette birodalom szomszédságában terülő ország trónjára új, fiatal király került, aki vakmerően és a figyelmeztető tanácsok ellenére meggondolatlanul megtámadta az övénél sokkal nagyobb földet. Mindkét úr gyors győzelemben reménykedett, viszont sajnos egyiknek sem lett igaza. Ugyan Desiralis hadereje és gazdasága sokkal nagyobb és erősebb volt, mint az ellenséges országé, sajnálatos módon a Nap által forrón perzselt, sivatagos Koef mellé pártolt a tűz istene, akinek segítségével a barbár életmódot folytató homoki népek nem egy győztes csatát vívtak ki. Már-már több helyen is behatoltak az elfoglalni kívánt királyságba, amikor egy új, fiatal és tehetséges hadvezér tűnt fel Hector seregeiben.

            Az akkor harminc esztendős Bregor Evinrud gyilkos forgószélként söpörte ki az ellenséget szeretett országából, a győzelem érdekében semmitől sem riadt vissza. Merész, legfőképp nyíltan támadó hadjáratai rengeteg vért követeltek mind a homok népétől, mind a sajátjai közül. Mígnem elérkezett a végső csata előtti éjjel. A következő nap harcai során végleg eldőlni látszott, kié lesz a dicsőség, mivel már egyik ország sem bírta volna a további háborút.

            Bregor azon az éjjelen bátorító mosollyal sétált végig katonái között. Többel is váltott néhány szót, s a végén mindegyik kezet fogott vele. Tisztelték és szerették hadvezérüket, akinek vérfagyasztó ordításáról a bárdok a messzi városokban már most is ódákat zengtek. Akkoriban haja még sötét volt, mint Roaldé, s tekintete is éppoly szúrós. Biztosan nem hitte volna akkor még, hogy egy napon születik valaki, aki külsőre annyira hasonlít majd hozzá, hogy öreg korában minden megélt perccel felidézze benne egykori fiatalságának emlékét. Egy szóval Bregor Evinrud a dicsőséges koefi-hadjárat során, s utána is, maga volt a megtestesült tekintély.

            Miután végzett a bátorítással, folytathatta útját eredeti célja, a király sátra felé, akivel az elmúlt néhány hónapban igencsak összebarátkozott. Hector világosbarna hajába már vegyültek ősz szálak, épp úgy, ahogy az arcán ékeskedő körszakállban is. Hiába, hisz ekkor ő már negyven esztendős volt pontosan. De ereje teljében találta ez a szép kor, csak a sok mosoly nyomán maradtak ráncok, a teste pedig erős volt, ahogy az egy keménykezű, de igazságos királyhoz illik. Bregor, ahogy belépett a vörös posztóból készült hatalmas sátorba, aminek bejáratát két őr védte, barátját egyedül, egy asztal mögött ülve találta, előtte egy kupa sörrel.

            – Most nem asszonnyal kéne lenned? – dörmögte oda vigyorogva Bregor, amire a király azonnal felkapta okos fejét, s ő is elnevette magát.

            – Nem gondolnám, hogy a feleségem örülne.

            – Mióta érdekel, hogy mit szól hozzá? – töltött magának az ifjú hadvezér is egy pinttel, ezután leült Hectorhoz.

            – Mióta ismét gyermeket vár – mosolyodott el szerényen az uralkodó.

            – Valóban? Gratulálok! – kiáltott fel jókedvűen a másik. – Akkor erre inni kell!

            – Reméljük, hogy ezúttal nem megy el… úgy, mint az előző nyolc.

            – Már nyolc? – komorodott el Bregor, miközben kisimította izzadságtól gyöngyöző homlokából az odaomló, félhosszú hajtincseket.

            – Gondolj bele! Már nyolc gyermekem lenne, ehelyett itt vagyok örökös nélkül… most megpróbálok hűséges lenni, hátha ez az oka a bajoknak.

            – Akkor biztosan nem lesz gond.

            – Nagyon remélem. És te? Mit kezdesz majd a győzelem után?

            – Elveszem Astridot – mosolyodott el a lovag.

            – Azt a tizenöt esztendős árva leányt?

            – Azt!

            – Rangodon aluli, Bregor! – nevetett Hector.

            – Az lehet, de szívemből szeretem. És épp ezért a gyermekeimnek is meg fogom engedni, hogy szerelemből házasodjanak.

            – Micsoda bölcs elvek! Emlékszem, amikor lovaggá ütöttelek, taknyos kis kölyök voltál! Mennyi idős? Tán húsz? Nem hittem volna akkor, hogy egyszer az a kis nyiszlett gyerek fog nekem győzelmet adni – nosztalgiázott vidám, mogyoróbarna szemeivel a férfi.  

            – Taknyos voltam, akárcsak te a nagy őseidhez mérten! – vágta az uralkodó fejéhez merészen az Evinrud, de köztük sértődés már nem eshetett.

            – És atyád mit szól a házassági terveidhez?

            – Nem érdekel! – csapott erős öklével az asztalra.

            – Ki fog tagadni.

            – Az sem.

            – Hát akkor hol fogsz majd élni a fiatal nejeddel, meg azokkal a szerényen fogott gyermekekkel?

            – Majd veszek egy birtokot valahol.

            – Jobb ajánlatom van – kortyolt bele a hűsítő italba a kontinens legnagyobb birodalmának ura.

            – Mégpedig?

            – Ha megnyered nekem a koefiek ellen a háborút, neked adom Nesirilt.  

~Huszonnyolc évvel később

            Egy pompázatos hintó döcögött Nesiril kastélya felé, amit megannyi páncélozott katona kísért, őrizvén azt.

            Roald Evinrud lassacskán már maga is férfikorba lépett, élvezte az életet barátaival, de mindeközben rengeteget tanult papok társaságában, s nem feledkezett meg arról sem, hogy két kistestvérével játsszon maradék szabadidejében. Ezt legfőképp azután tartotta fontosnak, miután édesanyja elhunyt, a miután édesapját olyannyira megviselte a szerelme elvesztése, hogy a semminél is kevesebb időt töltött másodszülött gyermekeivel. Neki oly jó apja volt, és szerette volna, ha Gerold és Avery is megtapasztalják mindazt a szeretet, amit ő is, de hiába. Így kezébe vette az irányítást, tehát a két gyermeknek testvér helyett atyja lett inkább.    

            – Kapd el, Ger! – kiáltott vöröses hajú öcsikéjéhez Roald, majd eldobta a bőrből varrott labdát. Nehéz kort élt meg, hisz már nem volt fiú, de még férfi sem igazán.  

            A fiatalabbik Evinrud rövid lábaival rohant, sárga szemeivel az eget kémlelte, apró kezeit kinyújtotta, hogy elkaphassa a játékszert, de olyan óvatlan volt, hogy véletlenül rálépett ikerhúga kedvenc babájára, miközben az a földön ülve játszott vele, ami ettől csupa sár és piszok lett. Avery pici, rubint ajkai sírásra görbültek, édes kis hangocskájának szívszaggató nyekergésével a legvadabb barbárból is előcsalta volna az apai ösztönöket. Így nem csoda hát, hogy legidősebb bátya hosszú lábaival azonnal mellé szökkent, és óvó karjaiba emelte a kislányt.

            – Ne sírj hát, no! – pátyolgatta szeretetteljesen a gyermeket. – Levisszük a mosónőknek, és holnapra megint úgy fog ragyogni, mint a patyolat.

            A gondoskodó testvér ölébe vette a másik gyereket is, s már épp, hogy elindult, amikor egy meseszép, részletesen kidíszített, bíborvörös hintó hajtott be a kapun. A semmiből hirtelen Bregor fia mellett termett három őr, hogy minden helyzetre felkészültek legyenek, Roald pedig szorosabbra fonta ölelését az aprócska testek körül.

            A jármű ajtaját kinyitotta a kocsis, majd pár másodperc elteltével egy idős férfi lépett ki rajta, akinek rövid haja és szakálla már teljesen őszbe borult, de a ráncos arcról valahonnan mégis tudta, ki ő, találkozott ezzel az emberrel, valamikor, még régen. Amikor belé nyilallt a felismerés, azonnal térdre borult a zafírkék bársonyruhába és szőrmés palástba burkolózott király előtt.

            – Fyomer uram! – köszöntötte Hectort.

            – Állj fel, Roald – mosolygott szelíden az.

            A fiú teljesítette a parancsot, a két gyermek pedig kíváncsi tekintettel vizslatta az érkezőt. Ők még sosem látták. A Fyomer dinasztia utolsó tagja sokáig nézett az érdeklődő apróságokkal farkasszemet, s valamiféle melankolikus keserűséggel mérte őket végig. Hiába, azóta sem tudott gyermeket nemzeni, így a trón örökös nélkül maradt. Ezután a bátyra vetette pillantását.

            – Hogy megnőttél, Roald! Amikor láttalak, még csupasz volt az arcod, s lám, már egész szép a szakállad. Mennyi idős vagy most?

            – Huszonhárom éves, uram.

            – És az ikrek?

            – Hét, uram.

            – Szép – mosolygott Hector. – Atyádat hol találom?

            – Úgy gondolom, hogy a tárgyalóban van, mint ilyenkor mindig. De úgy hiszem, nem számít a látogatására.

            – Én is úgy hiszem, mert nem jelentettem be előre. De biztos vagyok benne, hogy szívesen fogad majd – szavalta, s meg sem várva a kíséretét, berobogott a várba, amit oly jól ismert.

            Magabiztosan lépkedett a szépen fonott szőnyegeken, s igazán meg volt elégedve a hellyel. Tudta, hogy Bregor remek hűbérúr lesz, és nem is csalódott. Az alattvalóihoz jó volt, s mindent megtett, amit csak lehetett. Szerencsére régóta nem kellett igénybe venni katonai szolgáltatásait. A koefi-hadjárat óta javarészt béke volt Desiralis földjén.

            Pontosan tudta, hol van a tárgyalóterem. Odasietett hát, s kopogás nélkül berontott a fehérre mázolt ajtón. Odabent félhomály derengett, a falakon nehéz szagú olajmécses adott némi világosságot, a magasból vízesésként aláhulló sötétítőfüggönyök mind be voltak húzva. De régi barátját nem lelte sehol.

            – Kit keresel odabent? – hangzottak a szavak háta mögül egy alkoholtól megmámorosodott szájból.

            – Bregor! – fordult meg, s azonnal ellágyult a tekintete. – Oly régen láttuk egymást – nyújtotta ki karjait felé, de a hűbérúr mogorván pislogott vissza kezében egy teli boroskancsóval.

            – Mit keresel te itt? – mordult rá.

            – Hozzád jöttem.

            A férfi egy szót sem szólt, morogva ment el királya mellett, egyenesen a tárgyalóba. Hector követte őt, és becsukta maguk mögött az ajtót. Bregor ekkor már a hosszú, széles és tömör asztal mögött ült, épp pipára gyújtott.

            – Hát már hellyel sem kínálod a régi barátod? – rándult meg kesernyésen a férfi arca.

            – Nem vagy a barátom.

            A hidegen csengő szavak egyenesen Hector lelkébe martak. Miután Bregor megnyerte neki a háborút, s elhozta neki a koefi uralkodó fejét, ígéretéhez híven barátjának ajándékozta Desiralis ékkövét, Nesirilt, s szoros kapcsolatuk ezután csak még inkább azzá vált. Hétvégenként a Fyomer dinasztia tagja rendszeres vendég volt legkedvesebb hűbérese kastélyában éveken keresztül. De mint mindennek, egy napon ennek is vége szakadt. Immáron hét éve, hogy egy szót sem váltottak egymással.

            – Bregor, kérlek…

            – Mire kérsz?!

            Hector nem mondott semmit, lehajtott fővel húzott ki magának bajtársával szemben egy nehéz, szépen faragott széket, és leült rá.

            – Miért nem vagy odakint a gyermekeiddel? Olyan szépek. Ki kéne használnod… látod, nekem egy sincs…

            – Miért nem jöttél el a temetésre? – szegezte neki válaszul a kérdést a kancsóba kortyolva a hűbérúr. Csupasz állán rubint folyóként csurgott le a félrecsúszó bor.

            Az uralkodó egy szót sem szólt, meredten bámult előre.

            – Azt megbocsájtanám, hogy nem jöttél el megnézni az újszülöttjeimet. Egy gyerek sokáig gyerek marad. De azt, hogy nem jöttél el a feleségem temetésére… – akadtak meg a szavak Bregor torkán. Nem mondott többet.

            – Nem bírtam látni, ahogy szenvedsz…

            – Miért nem vallod be, hogy csak nem akartál a támaszom lenni?! – ordított torkaszakadtából a részeg férfi, mialatt felpattant helyről. – Astrid neked is fontos volt! Nélküled, a legjobb barátom nélkül temettem el a szerelmem! A gyermekeim anyját! Te pedig még csak arra sem méltattál, hogy az elmúlt hét esztendőben legalább egy levélben megkérdezd tőlem, hogy hogy is vagyok! – Bregor nehezen zihált, majd kissé megnyugodva visszaült a székbe. – Soha nem fogod tudni ezt jóvátenni… és megszűntél a barátom lenni. Ezt jól vésd az eszedbe!

            – Tudom…

            – Tehát, miért jöttél ide ezek után?

            – Bregor, én úgy érzem, hogy hamarosan meghalok…

            Az Evinrud komor arccal bámult az előtte ülőre.

            – A városi homályból egy férfiról suttognak, aki a halálomat akarja. Tudod, hogy hívják?

            – Hogy?

            – Bregor óta a legrettegettebb. Ha ez valóban igaz, és ellenem készül, nekem végem.

            – Ne viccelődj velem, Hector! Temérdek őr vigyázza a biztonságod, nem eshet bajod.

            Az ősz férfi megrázta nehéz fejét.

            – A zsigereimben érzem, hogy a vég közeleg… de nem félek. Mert te…

            – Azt akarod, hogy védjelek meg?

            – Nem. Azt akarom, hogy a családoddal gyere a fővárosba.

            – Minek?

            – Hogy miután meghaltam, te vedd át a helyem.

            A döbbenetében Bregor kiejtette a kancsót a kezéből, amiből az összes bor a lakkozott asztalra ömlött, de egyik férfi sem ugrott fel. Mindkettejük ölébe belecsepegett az édes illatú ital, ami egyfajta furcsa hidat képzett köztük. Talán épp ennek köszönhetően sejtette meg Hector barátja döntését.

            – Nem fogsz eljönni, igaz?

            – Idejössz, hogy a bolondját járasd velem? Biztos vagyok benne, hogy amint a fővárosba érnénk, kivégeztetnél engem és a leszármazottaim, hogy ne legyünk neked útban!

            – Bregor, én soha nem tennék ilyet! A barátom vagy és az is maradsz, akár akarod, akár nem!

            – Takarodj! – reccsent rá gorombán a férfi. – Azt mondtam, hogy takarodj a földemről!

            Desiralis királya, akivel még sosem beszéltek így, szótlanul felállt, kérlelően barátjára nézett, majd miután látta, hogy az nem tréfál, megrázta fejét, és lassan leballagott a vár lépcsőin, elbúcsúzott a még mindig ott álldogáló gyerekektől, az ikerpárt még szorosan magához is ölelte és csókot nyomott vörös fejükre, ezután beszállt a hintóba és elhajtott.

            Pár nappal később, miután Bregornak volt elég ideje végiggondolni a helyzetet, s rájött, hogy ha már sok drágaságot elvesztett életében, akkor miért eressze el legjobb barátját a múlt miatt, s családjával a fővárosba utazott, már késő volt. Túl késő a megbocsájtáshoz.

            A legragyogóbb ország palotája előtt tolongott a tömeg. Hector, a Fyomer dinasztia utolsó tagja az erkélyről beszédet intézett népéhez, amikor a csoportosulás legvégéhez léptek az Evinrudok, s hiába volt az a rengeteg ember, a király, s legkedvesebb hűbérese tekintete összekapcsolódott. Mindketten elmosolyodtak, de hirtelen Bregor arcáról lefagyott a jókedv.

            A tömeg felsikoltott, a katonák azonban rezzenéstelenül álltak tovább, ahogy Hector feje fölött megcsillant egy hatalmas pallos. Egy magas, izmos, kopasz férfi, akinek arcán hasonló körszakáll díszelgett, mint Hectorén egykoron, lesújtott. Pontos, egyenes, tiszta vágás volt ez. A vér a magasba fröccsent, az öreg férfi fájdalmasan felnyögött, majd erőtlenül átesett az erkély korlátján, ahonnan a beszédet akarta megtartani. Aláhullott a porba, élettelenül, gyengén, s méltatlanul.

            A tömeg megszólalni sem bírt. A nők sikolyukat elfojtva kapták szájuk elé a kezüket, a férfiakat, akik harcoltak volna urukért, megfélemlítették a katonák. Csakis Bregor keserű, elnyújtott üvöltését lehetett hallani, ahogy mindenkit félrelökve csörtetett keresztül az embereken. A tavaszi szél már lágyan táncoltatni kezdte magán a friss halálszagot, hogy hírül vigye a világnak a történteket. A férfi a kifolyt vérbe térdelt, nem törődött semmivel, s csak nézte, nézte a hátban tátongó lyukat, az esés következtében bőrön átvágó csontokat, s a kettéhasadt fejet. Ez a kép örökre az emlékezetébe égett, s minden bizonnyal nem is fog eltűnni onnan soha.

            Majd miután túlesett az első megrázkódtatáson, felnézett, mert Bregor nem csak ezt akarta megjegyezni örökre. Kellett még neki egy arc, amit a saját magán kívül örökre gyűlölhetett.

            A király gyilkosa még mindig az erkélyen állt, s egyenesen farkasszemet nézett a hűbérúrral, majd hetykén elmosolyodott.

            – Mindenki térjen haza! – szónokolta a népnek, miközben széttárta karjait, ezután a katonákhoz biccentett. – Őt pedig kapjátok el!

~*~

            A te hibád az egész! – szólt belül egy hang, s Bregor elismételte.

            – Az én hibám az egész – sóhajtotta remegve, miközben arcát tenyerébe rejtette.

            Nem te tehetsz róla! – súgta egy másik, s az öreg király ezt is hangoztatta.

            – Nem én tehetek róla…

            Nem csak Nesiril, de Desiralis népe is miattad szenved! A tiéd lehetett volna a trón, s akkor ezernyi ártatlan ember életét mentetted volna meg! – folytatta valami gonosz, s gúnyos belülről. Ezen szenvedést minden bizonnyal az öreg Evinrud okozta saját magának. A jóakaró volt a lelkiismerete, amely megtisztulni vágyott, a rosszakaró pedig a józanész, amely megszabadulni akart. Hogy mitől?...

            – Elég! – kapott füleihez a király, felpattant, s hangosan üvöltött. – Hallgassatok!

            Bregor kibontakozó őrületét a háta mögül felhangzó, nyáltól fröcsögő morgás szakította félbe. A király rémülten fordult meg, keze az oldalára csúszott, de nem volt nála fegyver.

            A lény körözni kezdett körülötte. Először nem tudta kivenni a sötétben, hogy mi is az valójában, de a hajnali napfény sugarai beszűrődtek a lőrésnyi ablakokon, s megvilágították a rettenetet. Ocsmány volt, ráncos, fekete bőrű, arctalan, négykézláb járt, de úgy, mint az ember, amikor egy ügyes mozdulattal hídba megy le. Aztán a szörnyeteg száján feltépődött a bőr, láthatóvá váltak tűhegyes fogai, s egyre csak fenyegetően közeledett az öreghez, akinek szíve gyorsan dobogott, s félelmében nem figyelt arra, hogy ne kerüljön csapdába. Egykoron erős, immáron gyenge teste a falnak nyomódott. Sarokba szorult.

            – Hé! – kiabált valaki hangosan, páncéljában csörtetve. Egy katona, kezében lángokban álló karddal. – Erre gyere! – üvöltött, amivel sikeresen elcsalogatta urától a furcsaságot, ami most iszonyatos sebességgel száguldott a férfi felé.

            Az meg sem rettent ettől, mintha ezerszer nézett volna ilyesmikkel szembe. Amikor elég közel ért hozzá a lény, egy egyszerű vágással lemetszette annak fejét, s így az egy utolsót nyüszítve esett össze, sebeiből pedig kék vér csordogált.

            Bregor úgy hitte, hogy vagy álmodik, vagy teljesen elvesztette józan eszét, s még el sem tudta ezt dönteni, amikor a katona nyújtotta neki a kezét.

            – Jöjjön, királyom! Biztonságos helyre kell mennünk! – karolt belé, s vonszolni kezdte.

            – Mi történik?

            – A szerelem istennője, Evriel, megtámadta a kastélyt! – hadarta, miközben gyorsan szaladtak.

            A menekülés közben egy hasonló dologgal sem futottak össze, viszont amikor elfutottak a kastély tárva nyitva álló bejárata előtt, Bregor megtorpant.

            – Sietnünk kell, uram!

            De az nem sietett. Reszkető térdekkel ment a lépcsőkhöz, s nézett le a domboldalon, az összes házon, aminek egy része már a tűz martalékává vált. A férfiak lángoló fegyvereket fogtak, az asszonyok és gyermekek menekültek, csordaként, sikoltva rohantak a király felé, aki azonban mozdulni sem bírt, ahogy a városában tomboló fekete porfelhőként végigszántó szörnyetegek százait bámulta.