2014. április 6., vasárnap

8. fejezet

Na ja... :D nem sokkal dél után meg is érkezett az a fejezet :D 
Ezúttal korrektor közreműködése nélkül, tehát, most extra fontos, hogy szerintetek milyen lett! :) Van olyan jó minőségű, mint az eddigiek? Mondjátok meg ti! :) Hagyjatok magatok után nyomot, iratkozzatok fel és csatlakozzatok az oldalhoz! :)
Mindenkinek jó olvasást kívánok, remélem elnyeri a tetszéseteket ;)





            – Már nem emlékszel, hogy régebben is mennyire felizgatott minket, amikor ellenségek voltunk? – búgott a nő lágy hangja, mindeközben formás ajkaiba harapott és végigsimított a férfi erős karján, aki rögtön hátrált egy lépést. – Hát nem veszed észre, mennyire szeretlek?
            Diotyr piszkos zöld szemei remegve bámultak az erotikát sugárzó, szőke szépségre. Igazán meglepte a nő kijelentése.
            – Evriel, mi sosem szerettük egymást – suttogta halkan és lassan.
            – Dehogynem. Csak sosem mondtuk ki – közeledett ismét az istennő társa felé, de az nem engedte magához.
            – Fejezd ezt be! Eltöltöttünk pár éjszakát együtt, mint ahogy minden más istennel is eltöltöttél. Üldözd őket a szerelmeddel, ne engem!
            – De nekem te kellesz – hebegte Evriel kétségbeesetten.
            – Nekem viszont te nem kellesz. Avery-t szeretem, és, ha nem adod őt vissza épségben, azt sosem bocsájtom meg neked – szavalta a férfi hidegen.
            Valójában ez a vita az égiek körében felettébb feleslegesnek és nevetségesnek bizonyult. Egy halandón civódtak, akinek az élete csupán egy szempillantás az övékhez képest, így Avery vőlegénye hogy is haragudhatott volna örökké Evrielre? Talán az emberek között működhet ez, de az istenek szíve túlontúl sokáig dobog ahhoz, hogy az örökké szót a valós értelmében használhassák…
            A szerelem istennője, a szépséges Evriel kiábrándultan nézett körbe a halványsárga szobában. Ő mindig is úgy érezte, hogy Diotyrral jóval több van köztük, mint egyszerű testiség, de most csalódnia kellett. A legironikusabb az volt, hogy míg ő uralkodott a szerelem fölött, valójában az igazi, mindent elsöprő romantikus beteljesedést még sosem élte át. Egész életében kétségbeesetten kereste az érzést, így minden férfit behálózott, hátha nála megleli majd. S meg is találta a farkasszemű képében, akiről viszont most úgy tűnt, hogy nem kíván vele lenni.    
            Az első melankolikus hullám után a nő teste fölött a harag kezdett eluralkodni. Ette belülről a sárga irigység, s a szája véletlenül eleresztette azt a dolgot, ami hat éve csakis az ő titka volt.



            – Kár volt őt elengednem – sziszegte a földet bámulva.
            – Miről beszélsz?
            – Kár volt kiengednem őt onnan…
            – Honnan?
            – Tudtam, hogy amint kiengedem, te megtalálod… de túl gyanús lett volna, ha bent fogom.
            – Evriel, mégis mit tettél? – ragadta meg a gyönge, formás vállakat erős kezeivel a férfi, majd miután a nő továbbra is hallgatott, szépen lassan összeállt a kirakós Diotyr fejében. – Ezért nem éreztem őt eddig, igaz? Rengetegszer jártam már Nesirilben ezelőtt is, de Avery kisugárzására még sosem figyeltem fel.
            Evriel arca megrándult a növekvő agressziótól, de nem tett semmit, továbbra is a padlón éktelenkedő repedéseket vizsgálta csodásan kék szemeivel. A férfi elengedte a nőt, miközben gúnyosan felnevetett. Nem érdekelte, hogy ez a hangnem mennyire sérti meg a társát.
            – Puszta véltetlen volt csupán, hogy Bregor pont a hozzád fohászkodó zárdába küldte, de ezáltal végig tudtad követni Avery felcseperedését, s amikor láttad, hogy milyen csodás, azt kihasználva, hogy a te felügyeleted élvezi, elrejtetted őt az istenek szeme elől, igazam van?
            – Nincs – nyögte a nő fájdalmasan.
            – Féltékeny vagy.
            – Nem vagyok! – lépett fel kissé erélyesebben.
            – A nagy, kevély, gyönyörű és persze önimádó Evriel, aki mindeddig azt hitte, hogy nincs nála szebb, főként nem egy halandó, rájött, hogy mégis van. S ez feldühített, igazam van? – nevetett kegyetlen módon Diotyr.
            – Fejezd be!
            – Sosem szívlelted a halandókat… de ezzel a tetteddel bebizonyítottad és elismerted, hogy egy jobb nálad.
            – Elég volt! – üvöltötte el magát az istennő, miközben dühödten meglökte az előtte állót.
            A piszkosszőke férfi ekkor hosszú ideje először látta eluralkodni Evrielen a valódi, szívből jövő gyűlöletet. Bájos vonásai eltorzultak, tekintete elsötétült, ökleit összeszorította, s fogait csikorgatva vicsorgott. Ugyan az ablakok mind be voltak zárva, a hálóhelyiségben mégis szellő suhant végig, ami gyengéden meglibbentette az aranyszínű fürtöket. Az isten már ismerte ezt a folyamatot, s csak ekkor eszmélt rá arra, hogy esetleg túl messzire ment, nem kellett volna ilyen kemény vádakkal lesújtania.
            – Evriel – nyelt egyet. – Nyugalom…
            – Nincs nyugalom!
            Az ég Nesiril fölött halkan felmorajlott, majd a távolban hangosan csattan fel egy villám. Mindez, mivel errefelé a hó miatt még sosem fordult elő, oly furcsán hatott a lakosoknak, hogy mindannyian felfüggesztették adott tevékenységüket, s kíváncsian vonultak az utcákra, hogy megnézzék, mi is folyik odakint.
            – Ne csináld! – figyelmeztette kimért hangon az isten a társát, mivel tudta, hogy mi következik ezek után.
            – Te akartad ezt! Most miattad történik majd minden – szónokolt Evriel egy aprócska mosollyal formás ajkain, majd egy szempillantás alatt köddé vált.
            Nem sokkal ezután elült az ég morajlása, de valami hasonló dübörgés hangzott fel a távolból. Diotyr rögtön az ablakhoz szaladt, ahogy kinyitotta, majd kitépte a helyéről. Isteni szemeivel látta, ahogy a közeli erdő fái megrezzentek, a porhó fátyolként hullt alá, s csillogó rejtekükből, a régi időkből jól ismert torz lények bukkantak elő, amiket az égiek csak Evriel kutyáiként emlegettek. Ezek a lények azon halandó férfiak és nők testet öltött szellemei, akik elvakult szerelmükben örök hűséget fogadtak a szenvedélyek úrnőjének, s megpecsételtek egy szerződést a vérükkel, javarészt átolvasás nélkül. Így sokan nem tudhatták, hogy egészen addig, amíg valaki a testet öltött formájukat el nem pusztítja, addig Evriel szolgálatában állnak. Akik meg tudták, azokat nem érdekelte.
            – Francba! – sziszegte Diotyr, s rögtön Roald szobája felé vette az irányt.
            Amikor a majdani sógor befordult a megfelelő harmadik emeleti folyosón, épp akkor lépett ki a herceg az ajtón, közben az övet húzta meg a dereka körül.
            – Roald! – rontott rá az isten, majd tekintete betévedt a hálóhelyiségbe, s meglátta az ágyon ücsörgő, kíváncsi arccal vizslató szépséget. Egy pillanatra megtorpant, hol a férfira, hol a lányra pislantott, majd megrázta a fejét.
            – Tudom, ki vitte el a húgod.
            A trónörökös azon nyomban izgalomba jött a hír hallatán.
            – Ki?
            – Evriel.
            – A szerelem istennője? – csodálkozott el.
            – Igen, és nincs vesztegetni való időnk. Megtámadta Nesirilt.
            A bivaly testű minden izma megfeszült, azonnal intett az ajtajában posztoló katonáknak, akik rögvest tudták, mi a dolguk. Az egyik rohant, hogy értesítse a többi katonát, a másik a szobába lépett, s leoldotta a köteléket Serasim lábáról, majd a hercege elé vezette.
            – A pincébe! És atyámat is! – utasította egyszerűen, s az őr rögtön cselekedett, eltűnt az örömlánnyal a folyosók között. – Mit jelentsen az, hogy megtámadta? És miért rabolta el a húgom? – szegezte az istennek a kérdéseket, miközben a harcra készülő sereg felé siettek.
            – Evriel kevély. És bántotta a tény, miszerint Avery szebb, mint ő… ezért az elmúlt hat évbe elrejtette a szemünk elől, és miután én rátaláltam és eljegyeztem…
            – Elcserélted.
            – Elcseréltem, azután mélységesen megharagudott.
            – Tehát az is miattad van, hogy Desiralis mellett is áll egy isten?! – horkant fel Roald.
            – Nézd a jobbik oldalát… legalább nem Galad tartja fogva.
            A két férfi kilépett a várból, odakint már nyüzsögtek a harcosok, egymásnak segítettek páncélba bújni, csörögtek a fémek és sehonnan sem lehetett jajveszékelő sóhajtást hallani, mindenki lelkesen indult neki szeretett hazájuk védelmének.
            – A polgárokat is fel kell szerelni – mondta oda Diotyr a trónörökösnek.
            – Nincsenek kiképezve.
            – Evriel kutyái nem olyan erősek, viszont rengetegen vannak. És csak egy lángoló fegyver által pusztulnak el.
            – Csodás… – morgott Roald, de hangjában felfedezhető volt a népéért való aggódás elfojtott szikrája. – Emberek! Nem hétköznapi ellenséggel állunk szemben! Minden erőre szükség van! Toborozzatok be minden harcra képes felnőtt férfit!
            – De közben el kell kezdeni a nők, gyermekek és öregek biztonságba helyezését! – állt elő Diotyr is.
            Roald felszisszenve fordult felé.
            – Ha egyszerre csinálunk mindent, ki fog törni a káosz.
            – Már nincs időnk – rázta meg a fejét az isten, s a távolba mutatott.
            A fekete bőrű, eldeformált alakok, mint torz, négylábú, kifacsarodott emberszerű pókok rohantak a gyűrűbe zárt főváros felé. A farkasszemű a csodálkozó katonák közé rontott, akik még sosem láttak ehhez hasonlót, a mellettük álló fegyveres hordóba nyúlt, könnyűszerrel kiemelt két nehézsúlyú pallost, majd meglengette őket a levegőben, amitől azok szikrák közepette vörösen izzó tűzzel fellobbantak.
            – Amíg ti intézkedtek, én feltartok, amennyit csak tudok! – mondta, miközben olyat dobbantott lábával, amitől megrengett a föld, s mind a húsz fegyveres hordó lángba borult. – Fejezzétek le mind! – tette hozzá még egy izgatott vicsorgással, ezután kirohant a várkapun.
            A trónörökös és a harcosok csodálkozva néztek a bátor férfi után. Hiába élt köztük régóta, hiába tudták róla, hogy ki is ő, mivel mindvégig oly természetes módon viselkedett, bele sem gondoltak abba, hogy Diotyrnak mekkora is a hatalma valójában. Csupán most, amikor elérkezett az első veszélyhelyzet, adtak csak hálát azért, hogy a rettenthetetlen háború istene velük van, mintsem ellenük.
            Már a városlakók is észrevették a közeledő halált. Sikoltva mentették a menthetőt, legfőképp gyermekeiket szorítva rohantak a menedéket nyújtó kővár felé. Nem törődtek semmivel, amit eddig fontosnak tartottak. A kovácsok szétfolyni hagyták a drága acélpengét a kohókban, a pékek a liszteszsákokat feldöntve menekültek, a piaci kofák átgázoltak a reggel óvatosan összegyűjtött tojásokon, csak, hogy életben maradjanak. Valahol a közelben összedőlt egy romos ház, ami megriasztott egy csecsemőt, így az most fülsüketítő ordításba kezdett az egyre terjengő porfelhőben. Egyszóval kitört a teljes káosz. De az isten csak loholt előre, nem figyelve senkire és semmire. Régóta nem harcolt már. Érezte, ahogy a testén eluralkodik a hatalom, az a hatalom, ami éreztette vele, hogy most életek fennmaradásáról és pusztulásáról fog dönteni. Uralkodni akart.
Ugyan a várban töltött napok felettébb szórakoztatták, s talán kedvesnek és talán kissé arrogánsnak, túl emberinek tűnt, de ez mind csak azért volt, mert a szörnyeteg, ami benne élt, egész idő alatt szunnyadt, s csakis egyetlen dolog volt képes felébreszteni ezt benne: a vér.
            Az isten nehéz zihálása nyomán fehér pára szállt fel, az eluralkodó pánik közben pedig megeredt a hó. Az egymás felé rohanó természetfeletti lények pontosan a város peremén találkoztak, s egyik fél sem lassított le egy pillanatra sem.
            Diotyr lángoló pengéit két könnyedén, rutinosan forgó csukló irányította, így már az összeütközésnél a másodperc törtrésze alatt pontosan négy kutyát fosztottak meg fejeiktől. Azok élettelenül, de még rúgtak párat, amitől kéken ragyogó vérük a farkasszemű arcába fröccsent, de mindez inkább egyfajta perverz élvezettel töltötte el és nem undorral.
            Hogy minél inkább lassítsa a kutyák előrenyomulását, isteni erejét felhasználva a földbe döfte pallosát, aminek nyomán a város körül először recsegve meghasadt a fagyott föld, ezután, mintha Nesiril alatt mindvégig láva folyt volna, villámsebesen, óvó gyűrűként csaptak fel a tüzes lángcsóvák. Ugyan pár szörnyeteg bejutott, de azokkal könnyűszerrel elbírna egy siheder is. Diotyr a védelmi vonalon kívül maradt, a torzszülött fekete kutyák úgy zsongtak körülötte, mint a vihar előtt gyülekező hangyaboly. Harapni, marni, bántani akarták az ellenséget, ocsmány pofájukkal folyvást felé kaptak, de egy sem bírta őt megsérteni. A halandó embernek oly nehéz pengéket ő játékszerként forgatta olyan gyorsasággal, hogy a lángok már fényjátéknak tűntek, nem gyilkos eszköznek. Élvezte a teremtmények fájdalmas nyüszítését, ahogy a tűz végignyalta őket. Ez volt az egyetlen gyengéjük, mivel Evriel, a szerelem, a legforróbb szenvedély úrnőjének szolgálatában álltak, s tüzüket csak a tűz olthatta ki. Mindeközben egyre több és több élet pusztult el kezei nyomán, de valójában ő ezt nem gyilkolásként fogta fel, hanem inkább felszabadításként tekintett a vérontásra. Arcáról az elmebeteg vigyor egy percre sem fagyott le, és az ember fia azt hihetné, hogy ez a legtöbb, amire a háború istene képes. De nem. A szájába folyó zafírcseppek, amik a halál nyomán kerültek oda, még jobban megrészegítették.
            Az eddig piszkos zöld íriszekben először vörös cirmok jelentek meg, mígnem az egész parázsként fel nem izzott. Ekkor, egy pillanatra az isten szíve megállt, lehunyta megváltozott szemeit, s fellélegzett. Végre teljesen önmaga lehetett. Körülötte ott gomolygott a végtelen erő, amitől a lények megtorpantak, s félelemtől reszketve hátráltak el az isten közeléből.
            Lassan felnyíltak a lezárt pillák, megvetéssel, egyenesen szánalommal néztek a szörnyekre. Csupán egy tétova lépést tett a férfi, de már ez az aprócska mozdulat is olyan erőhullámot lökött előre magával, hogy az szélvészként rohant végig a vidéken. Közeléből elsodorta a teremtményeket, de egyúttal a tűzgyűrűt is kioltotta, így a főváros szabad prédaként tetszelgett a támadás előtt. A kutyák pedig nem késlekedtek. Mindent elsodró hullámként rontottak a még mindig készülődő népre. A katonák már kivonultak, bátran néztek szembe a közeledő veszéllyel, egyikük sem hátrált meg. Akár életük árán is megvédték volna hazájukat, a királyukat, a hercegüket, aki most állig felfegyverkezve, nehéz sodronyingben állt a védők élén.
            – Készülj! – kiáltott fel acélos hangjával, ahogy az ellenséget közeledni látta. Ugyan még a harcra képtelenek a házak között sürögtek, nem lehetett tovább húzni az időt. – Vigyázzátok az ártatlanokat! – üvöltötte, s megindult, lángoló kardját szorosan maga mellett tartva, serege pedig követte.
            Akik nem vettek részt a harcokban, ösztönösen cselekedtek, berohantak a házakba, amíg csak kellett, de amint az első halálhörgések felhangzottak, s az első szolgák szimatolni kezdtek a háztetőkön, mindenki kirohant a rejtekéből. Túlságosan eluralkodott rajtuk a pánik, tudták, hogy csakis a várban lehetnek biztonságban, ezért, mintha olvastak volna egymás gondolataiban, egyszerre kezdtek menekülni. Ekkor ért oda Bregor is az ajtóhoz, ekkor pillantott rá a feldúlt városára, ekkor gyökerezett igazán földbe a lába.
            – Uram, mennünk kell! – lépett mellé az őt kísérő katona.
            Az öregember nem tudott mást, mint kiábrándult szemekkel bólogatni, és elindult az őr után a vár pincéjébe, amit pontosan az ilyen ostromhelyzetekre tartottak fent. Odalent, a dohos helyiségben már Serasim várakozott, aki az egészből nem értett semmit, de a körülményeket látva jobbnak tartotta nem kimozdulni. Végül is nem hitte, hogy bárki is ártani akarna neki, hisz Roald sem tette. Hiába adta volna oda magát azért, hogy ne szolgáltassák vissza, a férfi egy ujjal sem ért hozzá, inkább megsajnálta.
            A közeledő léptekre felkapta bájos fejét, s nézte, ahogy az őszszakállú férfi lelépked a lépcsőkön. Nem állt fel, fogalma sem volt róla, hogy kivel állt szemben. Bregor megérkezte után lassan beszivárgott a várnép is, s mindannyian lekuporodva várták a fejleményeket, hallgatták egymás szuszogását, s az odafentről hallatszódó csatahangokat. Az ajtót az a maroknyi katona, akik lejöttek őrizni, nehéz fával reteszelték el, amiben Bregor is segített egyre gyengülő testével. Az erőlködés végeztével a férfiak elégedetten csodálták meg munkájuk gyümölcsét, az uralkodó egyesével megdicsérte őket, de aztán édes illatra lett figyelmes, ami mellőle szálldogált.
            A nála kissé alacsonyabb, de annál mutatósabb Serasim álldogált ott, aki arra várt, hogy rá figyeljenek. Amikor ez megtörtént, rögtön szóra emelte bájosan duzzadt ajkait.
            – Ön Roald apja, igaz? – kérdezte a nő szelíden. – Ön a király?
            – Igen – válaszolta Bregor, miközben nyugalomra intette az ugrásra kész katonáit. – És ön kicsoda?
            – Engem gyanúsított a fia a határ leégetésével… és a húga elrablásával.
            Az uralkodó morgott egyet.
            – De nem én voltam! – emelte fel védekezően a leány a kezeit.
            – Tudjuk. Egy istennő volt az.
            – Egy… isten? – kérdezte Serasim hitetlenkedve, s nem értette, hogy mibe keveredett bele. – Mi folyik odafönt?
            – A fiam épp az életünkért küzd.

~*~

            Roald mindvégig, királyhoz méltón tartotta kezében az irányítást, de mindeközben nem feledkezett meg a gyilkolásról sem. A lángoló fegyverek furcsamód nem forrósodtak át, de a teremtmények ellen így is remekül használtak, viszont a zsúptetőkhöz legalább olyan kíméletlenek voltak. Több ház állt már lángokban, több ember mindene veszett oda ezáltal. De most ez nem számított, csakis a túlélés.
            Ugyan a kutyákat tényleg nem volt nehéz megölni, de túl sokan támadtak egyszerre, így a harcolók közül is estek el jó páran. Roald arcán izzadság, hamu, vörös és kék vér keveredett, átnedvesedett tincseiben azon nyomban felolvadtak az odaszálló hópelyhek. Egy percre sem állt le. Tüdejét már marta a fagyos levegő, izmai egyre merevebbé váltak, hiába, ő is fáradt. Emberből volt.
            Egy pillanatra, mintha meg sem látta őt volna az ellenség, az összes elszaladt mellette, így maradt egy szusszanásra való ideje. Hangosan zihálva, kardja hegyét a földnek szegezve támaszkodott a fegyverre, s nézte, ahogy társai hol küzdenek, hol a többieket vonszolják biztonságosabb helyre a kigyulladt házak között. Az egyik épp most dől össze, szikrákat okádva dőlt rá három teremtményre és egy halandóra.
            Már épp, hogy újra el nem indult a csatába, amikor észrevette, hogy a vár ajtaja lassan kinyílt. Döbbenten nézte végig, ahogy valami ezüstösen csillogó, valami sugárzóan ártatlan és hideg suhant ki könnyed lépteivel a homályból. Nem volt más, mint Keiebra, a fehérhajú leány, akit Diotyr hozott magával a kéthetes kitérője alkalmával, s akiről már szinte meg is feledkezett. Azóta sem akadt alkalma utána kérdezni, ki is ő valójában. De a törékeny teremtés nyomban levette őt a lábáról. Nem kezdett el iránta gyengéd érzéseket táplálni, egyszerűen csak valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azon nyomban tisztelni kezdte, s láthatóan a harcosok is.
            A kecses lábainál ott feküdt egy megégett sebesült, aki rázkódott a fájdalomtól. Keiebra eltűrt egy tincset ezüst hajából, ahogy a férfihoz hajolt, ráhelyezte kezét, s az nyomban megnyugodott, elfeküdt. Mindenki kíváncsian nézte a folyamatot, nem értették.
            – Kérem, segítsenek! – pillantott fel jeges szemeivel a fölötte álló három katonára, akik az imént cipelték a sebesültet a lépcsőre. – Kísérjenek, védjenek meg! – állt fel, s elindult a hozzá legközelebb lévő, lángoló ház felé.
            Ahogy odaért, s arra is ráhelyezte jótékony érintését, a zsúp azonnal elaludt, sőt, teljesen át is jegesedett. Keiebra még egyedül álldogált, és néhány szörnyeteg már szemet vetett rá.
            – Kérem önöket! – kiáltott fel csilingelő hangján, a férfiak pedig rögtön ugrottak, hogy megvédjék őt.
            Roald megnyugodhatott. A lángokban álló otthonok sorra aludtak ki, így már semmi sem terelhette el a figyelmét a kutyákról. Azonnal le is csapott néhányat, s ekkor háta egy másik hátnak ütközött.
            – Diotyr! – kiáltott fel a mellette harcoló, még mindig izzó szemű férfira. – Hol maradtál eddig? – lihegte.
            – Jól harcolsz! – nevetett az isten.
            – Te meg gyáva vagy! – vigyorgott vissza Roald.
            – Csak felkészültem. Hamarosan vége.
            – Miről beszélsz?
            – Kitaláltam, hogy nyerem meg nektek a háborút – kacsintott, s tovább folytatta a küzdelmet.
            Lassanként elült a veszély. A számbeli fölény alulmaradt a minőségi fölénnyel szemben, de a kár, amit okoztak, maradandó volt: halál és pusztulás. A herceg már nehezen moccanva fejezte le a legutolsó szolga-kutyát, ezután félig aléltan térdelt a földre. Szemét marta a por és a füst. Felemelte tekintetét az égre, arcát hűsítették a sűrűn ráhulló hópelyhek.
            – Még ne pihenj! – szólt rá Diotyr. – Ez még csak az első menet volt.
            – Hogy mi?! – zihált szaporán a herceg a többórás harcolás után.
            – Gyere! – biccentett a farkasszemű a város pereme felé, Roald pedig nehezen, de felállt.
            Odakint a pusztaságban messze körben látszott a hasadás, amit az isten okozott az elsődleges védelmi vonallal, de volt a táj elcsúfításánál sokkal rosszabb. A távolban, ha lehetséges, még több Evriel kutyája loholt a vár felé. Roald hátrált egy lépést.
            – Értesítenem kell a többieket!
            – Dehogy kell! – kapta el a vállát Diotyr, hogy visszahúzza. – Nézd! – mondta, és csettintett egyet.
            Nesiril hava, amely minden nap legalább egy hópehellyel több lett, mint az azt megelőzőn, furcsán megmozdult, mint amikor egy gyengéd női hátat simít végig a ruha alatt egy vágyakozó kéz. Lassan formák rajzolódtak ki belőle, fehérek, fagyosa, még félig a hóba olvadva, de vörös szemükkel pislogtak és lerázták magukról a felesleges anyagot. A trónörökös azonnal felismerte a lényeket.
            – Ezek… – hebegte hitetlenkedve.
            – Farkasok – biccentett Diotyr.
            – Jégfarkasok?...
            A háború istenének teremtményei dühödt csordaként suhantak végig a vidéken, mígnem összetalálkoztak a kutyákkal, s morogva, karmolva estek egymásnak.
            – Nem azt mondtad, hogy csak tűzzel lehet őket elpusztítani?
            – De. Pont ezért kovácsoltam a fogukat és karmukat abból – mosolyodott el Diotyr elégedetten, és karba tett kézzel várta a végeredményt.
            S mint ahogy arra számított, az eszeveszett morgásnak hamarosan vége szakadt. A farkasok tökéletesen megállták helyüket, egy kutyát sem engedtek át maguk között, s parázsból készült fogaikkal kivégezték az összes teremtményt. Végül, miután már bevégezték feladatukat, ismét porhóra estek szét, amit a gyengéd szél könnyedén fújt tova.
            Roald földbe gyökerezett lábakkal figyelte a folyamatot, alig akart hinni a szemének, hisz még sosem látott ilyen csodát.
            – Arra jöttem rá, hogy a túl nagy haderővel szemben Nesiril semmiképp sem győzedelmeskedhet… bár ez eddig is egyértelmű volt – kezdett bele a mondandóba az isten. – De akkor, ha a haderő nagy részét képesek vagyunk, még ha nem is elpusztítani, de elvonni a figyelmét, akkor sokkal hatékonyabban fogunk tudni támadni. Erre tökéletesek a farkasok. Ha nagy erőt fektetek beléjük, még embert is tudnak ölni.
            – Elterelés?
            – Elterelés. Valami olyan kell, ami gyors és csendes és láthatatlanul szánt végig a vidéken, akár a szél. Miután feltűnik nekik, hogy mindez nem a támadás része, addigra mi már remélhetőleg bevesszük a kastélyt.
            Az égi a hercegre nézett, akinek az arcán az őszinte hála tükröződött. Ajkait összeszorította és bólogatott, de túlságosan büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen a kételkedései miatt. Nem is volt rá szükség. Ez a gyermetegen tehetetlen és tanácstalan arckifejezés mindent elárult.
            – Menjünk – fordult a város felé Diotyr –, mérjük fel a károkat!
            Visszaérve viszonylag örömmel nyugtázták, hogy a többiek már nekiláttak ennek. A várba menekültek is szépen lassan kiszállingóztak a dohos, sötét pincéből, s ki keseregve, ki boldogan vette tudomásul a fejleményeket. Nyilvánvalóan mindenki úgy, amilyen állapotban a tulajdonát találta. Azonban nem csak az épületek pusztultak el. A kint felejtett állatok vérbe fagyva feküdtek a földön feltépett torokkal, de ami még szörnyűbb volt, az az, hogy emberáldozatok is jócskán estek. Akin tudtak, azon segítettek, de akadtak olyanok, akik szeretteik karjaiban lehelték ki lelküket. Főleg a polgárok között fordult ez elő, bár mindenki tudta az ostrom kezdetekor, hogy ez így lesz. Képzetlenül és gyengén küzdöttek. Csupán az volt a bűnük, hogy máshoz értettek, nem a harchoz.
            Mivel azok, akiknek nem esett káruk, a sérülteken segítettek, így javarészt semmit sem lehetett hallani, csakis a keserves zokogást, ami fátyolosan visszhangzott a vastag jéggel borított házak között. Gyermekek feküdtek apjuk mozdulatlan mellkasán, anyák szorították ölükbe fiaikat. Hiába volt ez egy csekélység a közelgő háborúhoz képest, mégis maradandó nyomokat okozott. Ezért mindenki, még azok is, akik eddig reménykedtek a győzelemben, cseppnyi fénysugarukat is elvesztve fordítottak hátat a gyilkos jövőnek.
            Amíg a trónörökös Keiebrával együtt sebeket látott el, addig Diotyr komor arccal járt a kesergő emberek között. Túl sok ehhez hasonló jelenetet látott már. Túl sokat ahhoz, hogy egy kicsit is megviselje. Szeme zöldje még mindig nem tért vissza, vöröses fényben ragyogtak az íriszek, akárcsak a gonosz lelkeké. De ő valóban az lett volna? Minden bizonnyal. Csupán nézőpont kérdése.
            Épp egy porig égett viskó körül járkált, az elfeketedett gerendákba rúgott, amikor keserves nyöszörgés ütötte meg a fülét. Azonnal kapta magát, s a hang irányába fordult, a megszenesedett romok alatt kutatott az illető után, míg meg nem lelte.
            Egy páncélban fekvő férfi haldoklott a hamu alatt. Bőre megégett, vonásai a felismerhetetlenségbe süllyedtek, ajkai aszottan tátogtak, kapkodtak levegő után kutatva. Diotyr rögtön a férfi fölé hajolt, a páncéljánál fogva próbálta kihúzni a romok alól, amire a szerencsétlen nem tudott mást, csak túlvilági módon ordítani. A kiszabadítás túlontúl könnyedén ment, s csak ezután vált nyilvánvalóvá, hogy miért. A lábak, amik eddig olyan nagy szolgálatot tettek a férfinak, csontig égtek, úgy meredtek előre, mint két kopasz faág.
            – A rohadt… – sziszegte Diotyr.
            Gyorsan kicsatolta a páncél csatjait, hogy levehesse a haldoklóról, de ez mindennél nagyobb fájdalmat okozott a katonának. A fémmel, mintha összeolvadt volna a ruha és a bőr.
            – Ha-hagyd! – visított a sérült, s az istennek még az is furcsának tűnt, hogy ezek után az illető életben van, nem, hogy még beszélni is képes.
            – Dehogy hagyom, még megmenthető – erőltetett mosolyt a farkasszemű az arcára.
            – Hagyd… – hörögte az újfent, majd elengedte magát, de még mindig nem volt képes meghalni. – Segíts!
            Az illetőnek nem kellett többet mondania. Az égi nem akarta tovább szenvedni látni, így a haldokló markában szorongatott kardot kiemelte a rángó ujjak közül, s az acél hegyét a páncélra helyezte, pontosan a szív fölé. Nem habozott. Hidegen, érzelemmentesen, megrökönyödés nélkül végezte ki a megégett katonát. A penge oly könnyedén hatolt át isteni erejétől a páncélon, akár a forró kés a vajon. A férfi nyögött egy utolsót, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, s eltávozott.
            Diotyr kiemelte a kardot, a friss, vörös vér gőzölögve folyt végig a vason, ő pedig nem bírt ellenállni a kísértésnek. Szájához emelte a fegyvert és lassan végignyalt rajta, nyelve hegyével ízlelgette a sós lét. Ezzel a gyomorforgató művelettel nem csak isteni brutalitását élte ki, hanem kíváncsiságának is eleget tett. A vér segítségével megtudta, hogy ki is volt az a férfi, hol élt, miként élt, miket érzett, miket gondolt. Mindent kiolvasott belőle, de nem bírt igazán elmerülni az idegen emlékeiben, mivel visszafojtott sikoltás csuklott el mögötte.
            Avery Evinrudot kerülgette a rosszullét. A kezét szája elé emelve émelygett, szédelgett, s undorodott attól a férfitól, akiért eddig epekedett. Az isten lassan szembe fordult vele, karcos borostája között utat talált a lecsurgó vér és nem szólt semmit. Csak állt, bámulta rettegő menyasszonyát és hallgatott. Nem tudott neki mit mondani. Kifejezéstelen vonásokkal, izzó szempárral szemlélte azt az iszonyatot, amit iránta éreztek. Annyi kérdése lett volna a leányhoz, hogy jól van-e, nem bántotta-e Evriel, hova vitte, szereti-e, s mikor kíván vele összeházasodni, de tudta, hogy ezek után semmire se kapna választ. Egy tétova lépést tett a hercegnő felé, aki először hátrálni kezdett, majd elrohant, s eltűnt a keservesen nyöszörgő, síró, rémült forgatagban.

~*~

            – Mennyi eddig a halottak száma? – hangzott fel Bregor szájából a kérdés, miközben fiával és majdani vejével a gyengélkedő felé tartott.
            – Húsz – felelte Roald.
            – És mennyien fognak még meghalni, Diotyr? Neked megvan a képességed hozzá, hogy lásd ezt.
            – Nem akarom… túlságosan fáj – felelte, s nem szólt többet.
            Miután Avery visszatért, atyja és testvére nyakába borult, s elmesélte nekik, hogy az elrablás után az árnyak visszavitték őt a zárdába, de egy cseppet sem félt, mert tudta, hogy ott nem eshet baja, s biztosan el fognak jönni érte és megmentik majd. Nem volt odabent sokáig, amikor az árnyak ismét érte mentek, és közölték úrnőjük parancsát, miszerint vigyék vissza őt, mivel kifizették érte a váltságdíjat.
            Természetesen nem volt szó semmiféle pénzről. Evriel, miután észrevette, hogy társa nem fog elhátrálni a hercegnőtől, azt vette a fejébe, hogy akkor majd a leányt fordítja az isten ellen. Ezért időzítette a legrosszabb pillanatra a találkozást, ezért látta Avery, amint Diotyr gyilkolt és vért kóstolt, és most emiatt rettegett tőle a kisasszony annyira, hogy sehová sem mert menni kíséret nélkül. A farkasszemű persze mindennek tudta az okát, már csak arra lett volna kíváncsi, hogy vajon a leány Evinrud tisztában van-e azzal, hogy egy isten szeretett belé? Minden bizonnyal.
            A helyiséget, amit eddig a halottak felszentelésére használtak, most gyengélkedőnek alakítottak át. A papok gyógykenőcsökkel kenegették a sebeket, Keiebra pedig hűsítő érintésével vette el a fájdalmakat, ugyan csak rövid időre. A három férfi az erkélyen állt, onnan hallgatták a nyögéseket, s szemlélték a gyógyulás folyamatát.
            – Micsoda a leány pontosan? – bökött felé Bregor az ujjával.
            – Egy hótündér – mosolyodott el az isten.
            – Tündér? – horkant fel a herceg. – Nem tudtam, hogy tényleg léteznek tündérek.
            – Minden létezik, amiről valaha hallottál, Roald – közölte monoton hangon Diotyr.
            – Szörnyű, ami itt van – sóhajtott a király.
            – S ez még mind semmit a jövőhöz képest. Nesiril gyenge. Túl gyenge, de talán a tervem beválik, s van esélyünk a győzelemre. De mindenképp szövetségesekre van szükségünk.
            – Kire gondoltál? – fordult felé a trónörökös.
            – Hydoptenre. Erős nagyhatalom, s amiképp hallottam, nem szívlelik Galadot, mivel hajdúi folyvást a határaikon portyáznak.
            – Kinevetnének, ha említenénk nekik a háborút.
            Diotyr megvonta vállát.
            – Inkább nevessenek ki, mintsem az összes nesirili elpusztuljon, nem?
            – De – bólintott a bivalytestű Roald.
            Sárgán izzó tekintete végigszaladt az embereken, akik érte harcoltak. Mindért megszakadt a szíve, mindnek segíteni akart, és bántotta a tény, hogy erre nem képes. Hallgatagon gondolkodott, mígnem egy sarokban meg nem pillantott egy ismerős arcot, aki sápadtan feküdt a fekhelyként szolgáló szalmászsákon.
            – Astel! – kiáltott fel, miközben azon nyomban rohanni kezdett halottnak hitt barátja felé.
            A szőke fiúnál épp egy barna csuhás pap ügyködött, lázas homlokára hideg borogatást tett.
            – Ő miért van itt?! – kérdezte sürgetve a köpenyest a herceg.
            – Még él, jó uram.
            Roald megrázta nehéz fejét, minden gesztusából a hitetlenkedés tükröződött.
            – Nem, nem! Ő meghalt! Ott voltam, amikor meghalt! – hebegte, s nem tudott örülni a hírnek, miszerint ez mégsem így van. Biztos volt benne, hogy barátja eltávozott.
            Nyugtatólag az isten szegődött mellé, feszesen állt a herceg mellett, fejét felé fordította, és visszafojtott hangon suttogni kezdett.
            – Nem őrültél meg. Én is éreztem, ahogy meghal. A lelke eltávozott.
            – Akkor mégis, hogy lélegezhet? – préselte ki a szavakat Roald nehezen fogai közül.
            – Az élet visszaadására a világon csupán két isten képes. Azok közül az egyiket hidegen hagyja a sors, a másik pedig… túl nagy árat kér a bőkezűségéért cserébe. 

4 megjegyzés:

  1. Kedves Luna!

    Akárhányszor elkezdek egy részt olvasni, amit írtál, mindig az jut eszembe, vajon most milyen csavart raktál bele? Mindig azt hiszem, hogy fel vagyok készülve, és emiatt nem is tudsz meglepni, de minden egyes alkalommal tévednem kell. Ne aggódj, tökéletesen hoztad a formát, és fantasztikus lett a rész!
    A harcot tökéletesen írtad le, Diotyr-t láttam magam előtt ereje teljében, és annyira belevesztem az olvasásba, hogy izgatottan ittam minden szavadat, szinte filmként láttam magam előtt minden részletet. A farkasok engem is megdöbbentettek, de nagyon jó ötlet volt az istentől. Örülök, hogy Keiebra is feltűnt, ezzel rengeteg életet mentve!
    És annyira sajnálom, Dio-t! Végre elnyerhette volna Avery szívét, mint a hős, aki megmentette az országot, a népet, erre pont olyan helyzetben találkoznak! Mindegy, mennyire kedveltem Evriel-t, most nálam is kihúzta a gyufát, és remélem Dio bosszút áll egyszer! És szintén remélem, hogy Avery meg fogja érteni, Diotyr tetteit.
    A következő részekre nagyon rossz sejtéseim vannak Astel feltámadása miatt, hisz van ötletem, hogy mi történhetett vele, és az egyáltalán nem jó senkinek...
    Összegezve, ez a rész eszméletlen sok érzést váltott ki belőlem. Büszkeséget, izgatottságot, szánalmat, utálatot, félelmet, és reménytelenséget, de leginkább türelmetlenséget! :D
    Hozd hamar a következőt, már nagyon kíváncsi vagyok mi lesz ezután! Nagyon jó lett! :D

    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Sam!
    Igyekszem hétről hétre mindig előrukkolni valami meglepetéssel, de most bajban vagyok, mert a jövő hetit még nem találtam ki, de egyet elárulok: bármi sejtésed van a történettel kapcsolatban, vesd el és gondolt át újra, mert sosem találod ki a terveim :P
    Na mit mondtam, hogy nem fogod szeretni Evrielt? :D Hiába fantasy történet, azért igyekszem belevinni egy nagy adagnyi romantikát, hogy mindkét nemnek kielégítő legyen (ráadásul mindkét szerelmes párt imádom a sztoriban) :D
    Örülök, hogy korrektor nélkül is sikerült a szokásosat nyújtanom, annak meg főleg, hogy életem első csatajelenetéről ilyen jó visszajelzéseket kapok vissza :) annyira jól esik, hogy szerettek olvasni, komolyan mondom, hogy ezért éri meg írni :) Köszönöm szépen neked és mindenki másnak! :)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett, de sajnos nincs időm hosszan kommentelni. :(
    Hozd hamar a kövit lécci!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Juj, köszönöm, igyekszem :) Sajnálom, hogy nincs időd, kíváncsi vagyok, hogy szerinted mit lehetne javítani. De köszönöm, hogy ennek ellenére is szántál rám időt :)
      És sietek! :D

      Törlés