3. fejezet

Dobpergést kérek! Meggyógyultam, és istennek hála a 10 percenként elszálló netem most épp jó lelki erőnek örvend, így meg tudtam hozni a következő fejezetet! :D Nagy kő esett le a szívemről... remélem tetszeni fog nektek :) Ebben a fejezetben megismerhetitek az általam kitalált mitológiát, amit nem kis munka volt összehozni, de végül sikerült :D Igyekeztem, hogy ne legyen unalmas, nem tudom, hogy, hogy sikerült, ezért kérlek titeket, hagyjatok nyomot magatok után, és véleményezzétek a dolgot, hisz ezt a történetet nem magamnak, hanem nektek írom első sorban :) A mitológiát előbb vagy utóbb muszáj lett volna beleírnom a dolgokba, különben jó nagy érthetetlenség sült volna ki :D 

És nagyon szeretném megköszönni a 13 feliratkozómnak, hogy vannak, remélem egyre többen lesztek! :) Továbbá a kedves kritikaíróknak, akik mindig megmelengetik a szívem, és azoknak is, akik pipát nyomnak, de nem feledkezem el azokról sem, akik csak a háttérből olvassák a történetem! Mindenkinek köszönöm :) 

Tehát: Északi szél, 3. fejezet! Jó szórakozást! :) 

             A mítosz szerint kezdetben nem volt más, csakis a fénylő csillagok a fekete égbolton. Az égitestek megszülettek, majd szép sorban elhaláloztak, helyüket pedig újak vették át, de az összes igyekezett élete során egy köré gyülekezni. Ez bizonyult a leghatalmasabbnak, s legerősebbnek mindközül, ami akkora hatalommal bírt, hogy az ereje a többiekre is jótékony hatással volt, szinte végtelen életet biztosított nekik.

            Ha az emberek hihetnek a vallások alapjául szolgáló hihetetlen történetekben, akkor bizton állíthatjuk, hogy valamikor a végtelen idő folyásában, amikor még nem létezett senki, aki feljegyezhetné a történteket, élt egy vén, magányos csillag, Waldros, akinek élete már leágazóban volt. Egyre búsabb, komorabb és gorombább lett az elmúlás közeledtével, mivel régi ismerősei mind sorra fordultak el tőle, magára hagyva őt, s csak azzal foglalkoztak, hogy a főcsillag jótékony közelségét élvezhessék, ezzel egyre távolabb és távolabb sodorva az öreg égitestet, akinek hátralévő ideje ezáltal csak még gyorsabban fogyatkozott. Végül aztán elérkezett az utolsó út. Waldros teste megingott a fekete végtelenségben, megremegett, s már nem tudta tovább tartani terhelő súlyát, így nem is küzdött tovább. Elengedte magát, s hatalmas sebességgel zuhant. Elszáguldott régi barátai között, akik mind elfordultak, hogy ne kelljen végignézniük a csúfos haláltusát. Azonban egy dologgal senki sem számolt.

            Nem tűnt el a végtelenségben, sokkal inkább egyre közelebb és közelebb került a leghatalmasabb fényességhez, olyan közel, mint még egy csillag sem előtte. Forróság öntötte el, elvakította a szépség, felszínén vibrált a hatalom, s folyton csak zuhant, megállíthatatlanul. Aztán egyszer csak megállt. Fájdalmas csapódással érkezett meg az életerőt sugárzó égitest tüzes felszínén, s ekkor olyan dolog történt, ami olyasfajta folyamatokat indított útjára, ami nélkül most nem készülhetnének az Evinrudok gyilkos bosszúra.

            Waldros öreg, kemény teste repedést okozott a főcsillag felszínén, majd ez a hasadék fülrepesztő dübörgéssel végigfutott a legnagyobb hatalmasságon. Ekkor hatalmas fényesség kíséretében kiszabadult a csillag közepéből, s mind Waldrosba szivárgott, aki ettől nem csak erősebbnek, de egyre fiatalabbnak is érezte magát, végül pedig életerős férfi képében vetette meg lábait az új helyen.

            A mindent betöltő robbanásban az eddig közelkerült csillagok elsodródtak, s ez az oka annak, hogy oly messze vannak, hogy nem lehet őket megérinteni. Egyedül Waldros maradt a haldoklón, akinek felszíne folyamatosan, megállás nélkül formálódott. A hasadékok egyre inkább szétterültek, a mélyből víz szivárgott elő, ami hol elöntötte a kihűlő földet, hol szárazon hagyta, ezáltal megalakultak a kontinensek, amik még mind a mai napig változatlan formában léteznek a világon. Azonban olyanok is voltak, amiket a hatalmas erők fellöktek, és megszülettek az égig nyúló hegységláncok, amik jótékonyan ölelték körül vagy szabdalták fel az újszülött részeket. És így lett az a hely, ahol most mindenki él.

            De kezdetben még másképp volt. Kezdetben csupán az általa megölt csillag csendes társaságát élvezte Waldros, azonban ezt egy cseppet sem sajnálta. Bensőjében folyamatosan morajlott a düh, amit a tőle elfordult régi ismerősök okoztak benne, ezért más elfoglaltságot talált magának. Miután észrevette, hogy a beléjutó hatalmasság nem csak testet és fiatalságot adott neki, hanem oly erényekre tett szert, amivel bármit meg tudott teremteni, ami csak az eszébe jutott, a saját gyönyörűségére növesztett egész erdőket a kopár földből, a virágok szirmait egyesével színezte ki kedve szerint, sőt, még a halak pikkelyein megcsillanó fényt is ő irányította, mindezt a fáradság jele nélkül. Erre eddig még senki sem volt képes, s ha mindez nem lett volna elég, a többszázezer esztendő elteltével sem öregedett vagy gyengült egy szemernyit sem. Legalább is a teste nem…

            Körülötte burjánzott a környezet, de ő egyre kevesebb kedvét lelte a smaragdzöld tájban, és az állatok sem nyújtottak olyan szórakozást, mint legelőször. Az évek múltával egyre fájdalmasabbá vált a tény, hogy senki sem élvezheti mindazt, amit teremtett, csakis ő.

            Végigbarangolta a vidékeket, de szomorúsága nyomán elhaltak a növények, s helyüket átvette a fagyosság, a jég, a hó és a dermesztő szél, és ez az oka annak, hogy az északi kontinens időjárása olyannyira kegyetlen, hisz Waldros arrafelé kószált a leggyötrőbb fájdalmai közepette.

            Az első és legfőbb isten megkereste a legmagasabb hegycsúcsot, s annak tetejére felülve bámulta régi otthonát, s az ott maradt, egyre gyengülő, régi barátait és ismerőseit. A gomolygó düh, aminek halványuló, de még megmaradt szilánkjai vagdosták a magányos lelkét, most végképp felszívódtak. A férfi ekkor elhatározta magát.

            Emlékezett még réges-régről egy csodás csillagra, amit mindig olyan epekedve bámult, így hát felnyúlt érte az égre, hogy magához vehesse, és olyanná tegye, mint ő maga volt. Így lett Ylis, a házasság és megfontoltság istennője, aki ahelyett, hogy haragudott volna Waldrosra, inkább végtelenül szerette. 

            A férfi minden kérdésben kikérte véleményét, ezért miután az isten bemutatta a nőnek az összes csodát, amit teremtett, az ő elmondásai szerint hozta le a többi csillagot is az égről, mindazokat, akik Ylis szerint méltók voltak rá. Egyet viszont végtelenül tiltott. Elmesélte Waldrosnak, hogy a Nap az idők folyamán egyre gonoszabbá vált, ezért perzseli meg néhanapján olyannyira a földet, s ha lekerülne az istenek közé, akkor féltékenységében, amit az elsőszámú férfi iránt táplál, mindent elpusztítana. Waldros pedig csüngött a nő minden szaván, s létrehozta a többi istent is, akik mindannyian azonnal elfogadták a férfit, mint vezetőt. A történelem viszont hamarosan megismételte önmagát.

            Párezer esztendővel később, miután minden berendezkedés megtörtént, s az új istenek, mint egy játszótéren szórakoztak a megteremtett világgal, egy baleset során, amikor az egyikük a mélybe süllyesztette Waldros legkedvesebb hegycsúcsát, a vezető éktelen haragra gyúlt. Még Ylis, akit mindeközben nőül vett, sem tudta őt lehiggasztani. A Herikles nevezetű istent az általa keltett, mély lyukba száműzte, hatalmasságát elvette, hogy soha ne tudjon kijönni onnan, de annyit hagyott benne, hogy örökké éljen. A helyet Waldros elnevezte Túlvilágnak, Heriklest pedig a Túlvilág Szolgájának, s ezentúl tilos volt őt eredeti nevén hívni. A tátongó mélység mind a mai napig létezik, alján sötétség terjeng, ha kavics esik bele, nem lehet hallani a koppanást. A pogányok szerint ez csupán egy természeti képződmény, de még ők is a vallásos nevén szólítják Kapunak, ami egyenesen a Túlvilágra vezet, ahol Waldros akarata szerint a halott emberek lelkének lakhelye van.

            Hogy ismét ne történhessen meg ilyesmi, a férfi elvette a többi isten erejének jelentős részét, ami az ő hatalmát egyre növelte. Waldros világán ezentúl csakis megfelelő mértékű áldozat fejében tudtak változtatni, s létrehozni valamit.

            A főisten féltékenysége viszont akkora méreteket öltött, hogy még a testi szerelmet is mind megtiltotta mindenkinek, hogy ne születhessenek gyermekek. Úgy vélte, ő az egyetlen, akinek jogában áll bármi jelentős megteremtése.

            Az édenkerti hegycsúcs, ami az istenek lakhelyéül szolgált, szenvedéssel és zsarnoksággal teli bugyorrá vált, menekvés pedig nem volt belőle, szabad rabokként éltek Waldros mellett, s napról napra egyre jobban visszakívánkoztak a régi lakhelyükre, az égboltra.

            A megszorításokat azonban egy szerelmes pár sehogy sem bírta elviselni. Pontosan tudták, hogy a büntetés, amit kiszabnak majd rájuk, végzetes lehet, de vonzalmuk túl erős volt ahhoz, hogy kibírják az ellenállást. Ők voltak Loria és Xourus, az emberek, a halandók legelső ősei.

            Egy alkalommal sikerült kijátszaniuk a vezérük folyton vizslató szemeit, és szerelmük beteljesedett. Waldros azonban megérezte, amit a pár akkor még nem tudhatott. A szépséges Loria megesett.

            Az első isten ekkor olyan büntetést szabott ki, ami talán sokkal szörnyűbbnek bizonyult még Herikles magányosságba űzésénél is. Ellopta Loria és Xourus minden hatalmasságát, ezzel elvette tőlük a maradék teremtés, az örök fiatalság és élet üdvét, majd a földre taszította őket, ahol a folyamatos kísérletezésből született, veszélyesebbnél veszélyesebb élőlények portyáztak, a többieknek pedig a velük való érintkezést megtiltotta. A szigorúsága viszont nem olyan eredménnyel járt, mint remélte.

            A szerelmesek a kezdeti nehézségek után boldogan éldegéltek a leányukkal, Morwennel. Ugyan életük közel sem tartott olyan soká, mintha istenek lettek volna, de ezáltal megtanulták értékelni az apró örömöket és a valós boldogságot.

            A társaik sorra irigyelték meg ezt az életformát, s egyre többen dobták el hatalmasságukat azért, hogy halandóként élhessenek. Waldros mindezt nem engedhette, így varázserejű betűket, rúnákat teremtett, amiket egy érintéssel valamelyik testrész csontjába vésett, fájdalom nélkül. Ezentúl az istenek képtelenek voltak eldobni erejüket, csakis a vezetőjük volt képes annak elvételére. Ha mégis arra szánták volna el magukat, hogy hatalmas fájdalmakat átélve feltörjék a mágiát, akkor sem válhattak emberré. Ha a rúna megsérült, csakis a halál várt mindenkire. Elővigyázatosságból pedig a bőrt is sérthetetlenné tette, csak azon az egy ponton nem, de az érzékelést meghagyta, hogy aki ellenszegül neki, átélje a fájdalom mardosását. Ezzel elfúlt a menekülés lángjának utolsó fénye is. Innentől kezdve csakis messziről bámulhatták a futótűzként terjedő emberiséget. Waldros viszont teljes szívéből gyűlölte őket, s minden erejével azon volt, hogy eltűntesse a halandókat a világából.

            Tettei viszont sosem érték el céljukat. Akárhány borzalmat, járványt és szörnyet szabadított rájuk, valahogy mindig sikerült az új fajnak túlélnie. Masszívabbak voltak, mint azt bárki hitte volna.

            Miután a közvetett eszközök nem használtak, Waldros végső csapásra szánta el magát. Minden erejét összeszedve, s halállal fenyegetőzve toborozta össze istenekből álló seregét, s vonult háborúba az emberek ellen, de az öldöklés sem bizonyult megfelelő eszköznek.

            Számtalan csata követte egymást, és már úgy tűnt, a halandók ereje végképp elfogyott, amikor a főisten ráeszmélt tettének súlyára. Hisz Loria és Xourus, meg a többiek is olyanok voltak neki, akár a gyermekei, s ő most mégis leszármazottait gyilkolta halomra. Jeges szíve felolvadt, megszánta az embereket. Seregeit visszavonta a csatatérről, és soha többé nem hadakozott az új fajjal, sőt, az új parancsai szerint csak a legvégső esetben bánthatja őket isteni kéz.

            Azóta, amióta lezajlott az istenek és emberek közti háború, lazultak a kötelékek odafönt, ezt Diotyr is tapasztalta. Ugyan a rúna az ő csontjába is bele van vésve, de ő már egy szerelmespár égi gyermekeként született meg, még ha el is hagyták őt, s kiskorából egy emléke sem maradt meg egy fejet ért ütés miatt. Nevelését közvetlenül Waldros vette át, s kivételes képességei révén egyik legkedvesebb unokájaként kezelte a mai napig. A háborúisten olyan pillantással született, ami látja azt a bizonyos halált jelentő szimbólumot a bőr alatt…

            A farkasszemű férfi jéghideg vizet löttyintett megviselt arcába, miközben végigpörgette a gondolatait a mitológiában, aminek ő is szerves részét képezi. Nagyot sóhajtva lehorgasztotta fejét, és a mosdólavórt tartó asztalkára támaszkodott, közben végigcsorogtak a vízcseppek kidolgozott felsőtestén, majd a sötétbarna posztónadrágot elérve felszívódtak.

            Miután Avery felhívta a figyelmét a hegre, nem tudta befejezni a tervét, így a jégszobor még mindig ott állt a várkert elejében. De nem bánta, a leánynak addig is sok öröme volt benne, ez pedig őt is boldoggá tette, s a gyönyörködő sóhajokat hallva mindig egy kicsit elfelejtette a dolgot, ami ezernyi kérdést vont maga után. Hisz rajta eddig nem volt ott a heg. Hisz nem is lehet, mert sosem sebesülhet meg. Hisz ő egy isten…

            Mogorva ábrázattal emelte fel nehéz fejét, megszemlélte az ismerős, borostás vonásokat a tükörben. Erős kezeivel a hajába túrt, hogy jobban lássa a homlokától kezdődő fehér sebhelyet, ami egészen a bal arccsontjáig húzódott le a szemén keresztül haladva. Már elhatározta, hogy visszamegy a sajátjaihoz, hogy rákérdezzen a dologra, de ahhoz még össze kellett szednie pár dolgot…

            Kopogás hallatszott az ajtón. Diotyr nem szólt semmit, a baldachinnal szegélyezett, hatalmas ágyhoz lépett, ujjai közé vette a dunyhára dobott smaragdzöld inget, s épp, hogy lehúzta testén, Roald lépett be a hálóhelyiségbe. Tőle szokatlan módon most hercegi pompában díszelgett, dobszerű mellkasán és egyik vállán páncél az Evinrudok jelképével, a hajóval, oldalán kard lógott, hátán pedig sötétlila bársonypalást.

            – Most először nézel ki nemesnek – jegyezte meg csipkelődve az isten.

            – Te viszont nem úgy festesz, mint egy szobrász. Mi az a jégszobor, amitől a húgom úgy el van ájulva? Ilyen otrombaságokkal kívánod elcsábítani?

            – Ha érdekel, az az otrombaság fogja nekünk felderíteni az ellenséges sereget. Csak… még nem fejeztem be.

            – Mi kell még hozzá? – kíváncsiskodott Roald.

            – Egy szívüreg, amit a véreddel töltök fel.

            – Ezért vágtad meg a karom?

            Diotyr bólintott.

            – Miért ez a maskara? A képeden is látszik, hogy utálod – vigyorodott el a farkasszemű.

            – Van még egy ember, aki közrejátszott Gerold halálában… a kurva, aki végzett vele.

            – Nem az ölte meg, akit lefejeztél?

            – Nem. Ő csak ott volt a nőszeméllyel, amikor rátaláltam… de együttműködtek.

            – Ezt nem tudhatod biztosan… a félelem gyakran képes ártatlanokat beismerésre kényszeríteni.

            – Az se érdekel, ha ártatlan volt – dörmögte az orra alatt az Evinrud, a mondat pedig nagyon tetszett az istennek.

            – És miért kerestél meg? – Diotyr nem takarta el orcáját, tudta, hogy egy halandó ebben semmi furcsát nem láthat.

            – Épp akasztásra készülünk. Gondoltam szeretnél ott lenni.

            – A húgod is ott lesz?

            – Ott.

            – A személyes bosszúhadjáratotok nemigen érdekel. A háborúban is csak azért segítek, mert nem tetszik a Gyilkos mentalitása… egy kurva viszont sehol sincs egy vérszomjas királyhoz képest – szavalta a piszkosszőke férfi, miközben kinyitotta maga előtt a szobája ajtaját. – De ha Avery megretten, legalább magamhoz szoríthatom – villantott meg egy győzelemittas mosolyt, amire Roald egész teste megfeszült a haragtól.

           

~*~

            A kivégzőterem ugyanazon a pinceszinten volt található, mint a gyászelőkészítő és a vártömlöc. Diotyr undorodó grimaszt vágva haladt el a rozsdás cellák előtt, amik állott vizelet szagától bűzlöttek. Ugyan most egy rab sem volt egyikben sem, de ez az iszonyatos bűz biztosította arról, hogy ez a ritka alkalmak egyike, amikor a helyiségek üresen állnak. A tömlöcök övezte folyosó végén egy ajtó nyílt, az vezetett be a vesztőhelyre, ahova most egy rögtönzött bitót állítottak fel, s a fiatal, szőke leány kecses nyaka körül már díszelgett is a kötél.

            Nem voltak odabent sokan, csupán Bregor, a hóhér, egy orvos, Avery, Loona, a szorosan sarkában járó Roald, na meg persze az örömlány, akinek csinos arcát forró könnyek mosták. Fehér ruhája átnedvesedve tapadt törékeny testére, s úgy reszketett, mint egy fázós madárka. Amint megpillantotta az ifjú trónörököst, megtört, s oda akart lépni hozzá, de a kötél megakadályozta ebben.

            – Hercegem, kérem! – sikoltott zokogva. – Bármit megteszek, de kérem, ne öljön meg!

            A bent lévők lehajtott fővel hallgatták a rimánkodást, csakis Roald nézett szembe a nővel. Mindenki tudta, hogy amit tett, azért halál jár, de valamiért a kisugárzása mégis képes volt elhitetni az ellenkezőjét…

            – Avery – lépett a lány mellé Diotyr, de az rá sem pillantott, aprócska ajkait fehéredésig szorította össze.

            Egyértelmű volt, hogy egy zárdában nevelkedett hercegnő sosem látott még kivégzést, így az isten előre elgondolt szándéka szerint gyengéden magához vonta a fiatal leányt, s óvón körbeölelte őt. Ki tudja, hogy az ikerbátya elvesztése miatt, vagy a közelgő halál fojtogató szagától, de a szépség is ugyanúgy felzokogott, mint a bűnös, s viszonozta a gyengéd érintést.

            – Fogd be a szád! – mondta monoton hangszínen a trónörökös, aki most apja mellé lépett. – A testvérem is így szólt hozzád, amikor felvágtad a torkát?

            – Sajnálom, engem… engem kényszerítettek!

            – Egy szót se többet! – acélozta meg magát Bregor, mintha fia közelsége erőt adott volna neki. – A legsúlyosabb vétséget követted el a királyi család ellen, így a legsúlyosabb büntetést szabom ki reád! – dörögtek visszhangot verve a király szavai. – Halálért halál. A gyermekem lelke magáéval rántja a tiédet.

            Az Evinrudok mellett egy izzó parazsat tartó emelvény állt, amiben billogot forrósítottak. Roald a kezét nyújtotta érte, hogy kivegye a vasrudat, de apja megelőzte. Keményen megmarkolta az eszközt, nehéz léptei alatt recsegtek a bitó lépcsői. A hatalmas testű hóhér a kurva hajába markolt, aki hiába próbált szabadulni, nem sikerült neki.

            – Örök megvetés és kín lesz a sorsod halálod után. Ugyanaz, amit miattad érzünk, amíg csak élünk. Gerold Evinrud szolgája leszel… az öröklétig – recsegte az öreg király, s miután végzett, egy egyszerű mozdulattal a leány piszkos orcájára nyomta a sistergő billogot, ami a szolgát rajzolta ki először a jobboldalon, majd a balon.

            A nő vérfagyasztó sikolyát mindenki hallotta, még a vár falain kívül lévők is, s mindenkiben bánatot ébresztett.

            – Az ítélet halál – jelentette ki Bregor, majd intett a hóhérnak, aki meghúzta a kart.

            Csupán egyetlen apró pillanat telt el, amíg lebillent a palló, de ebben a pillanatban Diotyr olyan dolgot látott, amit csakis egy isten vehetett észre. A csinos szőkeség vonásai eltorzultak, bőre feketévé vált, fogai pedig pengeélessé, szemei vörös fénnyel villantak meg a parázs fényénél.

            – Ne! – ordított a farkasszemű, de már késő volt.

            Az örömlány nyaka körül megfeszült a hurok, lábai a levegőben kapálóztak, s senki sem értette, hogy a férfi miért akarta volna megakadályozni a kivégzést. Ám amikor meghallották a gúnyos kacajt, minden világossá vált.

            Gerold gyilkosa egy cseppet sem volt halott, sőt. Kifejezetten jókedvűnek látszott, s ártatlan szemekkel bámult az őt megjelölő királyra.

            – Kicsit szorít – hörögte kacér mosollyal ajkain. 

            Diotyr azonnal elengedte a menyasszonyát, és Loona kezeibe lökte, ő maga pedig a kurvát tartó kötélhez szökkent, könnyű szerrel eltépte azt, majd a kőpadlóra dobta a szőke nőt. Ezúttal már mindenki olyannak láthatta, hogy az isten az imént. Ocsmány volt és ijesztő, mint egy rémálom, mint egy igazi szörnyeteg, és folyamatosan kacagott.

            Nyakát azonnal elkapta a farkasszemű, teljes erejéből szorította, de az mintha meg sem érezte volna, tovább hahotázva bámulta a hercegnőt, akit cselédje óvott.

            – Ne nézz rá! – rázta meg a rettenetet Diotyr, próbálta maga felé fordítani a fejet, de az kitartott, s folytatta Avery vizslatását. – Azt mondtam, hogy ne merj ránézni! – üvöltött a torz arcba a háború istene.

            A lány vörös szemeit meglepetten emelte a piszkosszőke férfira, elkomorodtak a vonásai.

            – Ő a következő.

            Diotyr teste rázkódott a haragtól, miközben a családtagok szájából a Micsoda? és Miről beszél? szavak hangzottak el.

            – Ő a következő! – ismételte meg magát a szörny és újból felharsant a vérfagyasztó kacagás.

            – Loona, azonnal vigye innen Avery-t! Most! – hangzott el a magabiztos utasítás, s nem is kellett több, Loona azonnal kirángatta onnan az ájulás szélén lévő hercegnőt.

            – Mi folyik itt, Diotyr?! – harsant fel Roald, aki meglepetten nézte, ahogy az isten letépi az eltorzult, sötétszürke foltokkal lepett, néhol pikkelyekkel borított testről a könnyű ruhácskát, de nem válaszolt a kérdésre. – Felelj!

            – Mi az, istenke? Nem mered elmondani nekik, hogy ki vagyok? – cincogott kacéran az örömlány.

            – Mi folyik itt?! – sürgette Bregor is a választ.

            Az égi végül meglelte azt, amit keresett, amit mindenki közül csak ő láthatott. A comb belső felén, egy aprócska helyen felfénylett az elrejtett rúna. Nem pazarolt időt, rögtön hatalmas ütést vitt be az adott pontra, amitől a szörnyeteg azonnal eszméletét vesztette.

            Rémülten tápászkodott fel a férfi, aki csak most fogta fel a lány szájából elhangzó szavak súlyosságát.

            – Ez egy halálmondó – lihegte. – Más néven egy hárpia. A túlvilág egyik mocskos szülötte… és pontosan látja az eljövendő halálok napját.